Végső búcsú Mátrai Sándortól

Írhatnám azt is, hogy így van ez rendjén, nevetünk és temetünk.

Írhatnám, ha mindez valóban természetes lenne, hogy azt ne mondjam, elfogadnánk a halált, mint az életünk részét. Csakhogy kicsit sok ez már, túl gyors az elmúlás ritmusa; csak búcsúzunk egyfolytában, hol fiataltól, hol idősebbtől. Papok beszélnek a temetőkben, az Úr akaratát emlegetik, mi meg, tovább maradók, bólogatunk a síroknál, s hol az ég felé bámulunk, hol pedig a süllyedő koporsókat lessük, mintha csak választ keresnénk a nagy kérdésre.

Miért éppen ő, és miért éppen most.

Mátrai Sándor is alighanem ezt kérdezte volna péntek délután. Kemény ember volt, kemény, de egyenes, tisztességes férfi, aki, ha rajta múlik, bizony maradt volna még egy kicsit. Beteg volt, az utóbbi hónapokban egyre inkább beteg, nemcsak a szívével, az érszűkülettel, hanem már a rákkal is küzdött, de esze ágában sem volt feladni a harcot, amikor olyan jók azok a kisfröccsök és a nagy beszélgetések a barátokkal. Meg aztán nézte volna a világbajnokságot is, uram atyám, persze, hogy nézte volna, hisz' imádta a futballt. De az Úr másként döntött, s a pap újra ott állt az óbudai temetőben, csakúgy, mint néhány hónapja, amikor Hidegkuti Nándort búcsúztattuk.

Lassan eltemetjük a múltunkat.

Sipos Ferenc, Szepesi Gusztáv, Farkas János, Tichy Lajos, aztán Kocsis Lajos, Török Péter, Májer Lajos és persze Simon Tibor. Megannyi korosztály kedvencei, akik egy-egy góllal, csellel, mozdulattal (hát lehet-e elfelejteni, ahogy Sipos "Tüdő” kivágta a lasztit a gólvonalról a brazilok elleni meccsen?…) váltak felejthetetlenné. Mátrai Sándorról például órákig tudna mesélni egyebek mellett a néhai Lakat Károly tanár úr, de nemcsak ő, hanem azok a szurkolók, akik az ötvenes-hatvanas években ott ültek a Népstadionban figyelve a szélvészgyors fiatalembert Fradi- és válogatott mezben. Beszélt a pap, beszélt szeretettel, szépen, de neki aligha jelentett bármit is egy réges régi emlék, 1953. március 15-ike, amikor is az első osztályban bemutatkozó ifjú Mátrai négy góllal vette ki a részét a Szombathely 4:1-es legyőzéséből. Mint ahogy a későbbi sikerek sem, a három bajnoki cím, a VVK-diadal, a nyolcvanegyszeres válogatottság, majd a Vörös Meteor Egyetértésnél történt csapatkapitányi kinevezése csak azért, hogy imádott csapata, a Fradi elleni meccsen kezet foghasson azzal az Albert Flóriánnal, akivel állítólag nem volt jóban.

De most Albert Flórián is gyászolja őt. Velünk, szurkolókkal együtt.

Írhatnám azt is, hogy így van ez rendjén, nevetünk és temetünk.

Csakhogy egyre kevesebbet nevetünk, s annál többet temetünk.