Labdarúgás: „Rakkolós pali voltam” – Vasas Mihály 90 éves

– A régi időkben a Hungária körúti épületben működött a híres Vasas-büfé... Mindig friss volt a zsemle a rántott húshoz. Meg lehetett hozzá fröccsöt inni.
– Ettől büfé a büfé! – mondta lapunknak Vasas Mihály. – Sokan irigyeltek, persze nem tudták, ha a csapat vidékre utazott, hajnalban is be kellett jönnünk, hogy idejében kész legyen a hideg csomag Illés Béláéknak.

– Hogyan került húszévesen a Viharsarokból Salgótarjánba?
– Nyolcgyerekes családban nőttem fel, mit csinálhatott egy fiú, hát focizott. Én a Békéscsabai Építőkben. Majd Laukó György – vezető pártember volt Békés megyében, akit átvezényeltek Salgótarjánba – invitálására költöztem Nógrádba.

– Az SBTC-ben játszott balszélsőt, jobb­­­­­ö­sszekötőt, később az MTK-ban jobb- és balösszekötőt, a válogatottban jobbösszekötő volt. Melyik posztot kedvelte leginkább?
– Voltam balfedezet is... A széleket leszámítva minden posztot szerettem. Rakkolós pali voltam, bírtam a strapát.

– Tarjánban a bajnoki címvédő Újpesti Dózsát verték meg az ön két góljával kettő egyre, a Népsport ezt írta: „Vasas az első félidőben játszott igen hasznosan.” Emlékszik rá?
– Én mindig hasznosan játszottam... A tréfát félretéve, tízezer néző volt a Karancsalján, szerettem zsúfolt lelátó előtt játszani. Ha jól emlékszem, Titkos Pál volt az edző, Szojka Feri, Menczel Iván, Taliga Ferenc is a pályán volt.

– Cserháti József védett, akitől megkérdeztem, milyen volt önnel futballozni. Azt válaszolta, az előkészítés mellett a góllövésből is kivette a részét, Szojka mellett az egyik ész volt az együttesben.
– Aranyos gyerek ez a Csuli! Azért ment jól a játék, mert kétlábas voltam, jobbal-ballal is tudtam cselezni.

– Önnek mi volt a beceneve?
– Az MTK-ban Bödör László mondta, a Vasas névről neki a kohó jut eszébe. Tarjánban inkább „Kis bányásznak” hívtak.

– Járt lent a bányában? Kellett dolgoznia?
– Be kellett járnunk napi négy órában, de nem vájárként dolgoztunk. Az iszonyatosan kemény meló! Amikor nagy ritkán levittek minket a vájatba, mondtam utána, maradok a futballnál.

– MTK-beli csatártársa, Bödör László azt emelte ki önnel kapcsolatban, hogy jó labdákat adott, no meg nem ivott – ami akkoriban azért ritkaságnak számított.
– Lacika rosszul emlékszik, mert valóban jó passzokat adtam, de meccsek után lecsúszott egy-két hosszúlépés is.

– Miért került az MTK-ból az Egyetértésbe? Gebint ígértek?
– Nem, az csak később volt. Mit szépítsem, nem kellettem az MTK-nak, de nemcsak én, akkortájt Sándor Csikar, Bödör és Kovács Ferenc se kellett. Elmentem az Egyetértésbe, feljutottunk, az egyesület közbenjárásával béreltem egy éttermet Nagytétényben, majd Budafokon egy kiskocsmát, aztán „hazatértem” a Hungária körútra. Összekülönböztem Komorettó Bélával, nem volt jó edző, úgyhogy nem sok sót ettem meg a Soroksári úton.

– Baróti Lajos beválogatta 1958-ban, a vébé előtt és után is lehetőséget kapott, Svédországban viszont nem. Ugyan kint volt a kerettel, de nem lépett pályára.
– Nagy szívfájdalmam ez. A jugoszlávok ellen kettő nullára nyertünk, én rúgtam a második gólt, jól eltaláltam a labdát. De tudja, miért sikerült? Mert az MTK-ban az edzések után kint maradtunk a pályán, egy esernyőt egy méterre az egyik kapufától feltettünk a lécre, és aki a legtöbbször a kettő közé rúgta a labdát, az nyerte meg a hosszúlépéseket.

– A Népsport szerint „elég jól illeszkedett be a magyar csapat a támadójátékába (...) különösen szép volt a gólja”.
– Azt hittem, bejátszottam magam a vébécsapatba... Mondjuk, Baróti az idősebbeknek szavazott bizalmat, de a velem egyidős újpesti Bencsics Jóska is több lehetőséget kapott, mint én. Később pedig Göröcs Jánost nem lehetett kiszorítani.

– Melyik a legemlékezetesebb meccse?
– A jugoszlávok elleni.

– És negatív értelemben?
– Az 1964-es megismételt KEK-döntőben a portugál Sportingtól szögletrúgásból esett góllal egy nullára kaptunk ki. Szegény Kovalik Feri szólt a beívelésnél, hogy az övé, aztán alászaladt a labdának. Az viszont szép emlék, hogy a KEK-finálé ötvenedik évfordulóján Danszky Józseffel, Jenei Istvánnal, Bödörrel és Laczkó Mihállyal ott lehettem a megismételt döntő helyszínén Antwerpenben.

– Úgy tudom, jóban volt Aradszky László táncdalénekessel.
– Akkor lettünk barátok, amikor én még nem futballoztam, ő meg nem énekelt. Rendszeresen Békéscsabán nyaralt, a nagyszüleink ismerték egymást, onnan a gyerekkori barátság.

– Hogy bírták egymást elviselni, Arad­szky közismerten vérmes Fradi-drukker hírében állt?
– Nehezen, de azt mondom, bárcsak zrikálhatnánk egymást a kártyaasztalnál...