PAJOR-GYULAI LÁSZLÓ 2020.09.10 08:01 Frissítve: 2020.09.10 08:01

A vb-szereplők jövedelme fényévekre volt a mai átlagos NB I-es fizetéstől

Elfeledett futballnemzedékek címmel kezdte a Nemzeti Sport közös sorozatát az Origóval és a Magyar Nemzettel arról, hogy a régi labdarúgónagyságok közül sokan éltek a pályafutásuk befejeztével méltatlan körülmények között. Labdarúgásban a világbajnoki részvétel nagyobb, jegyzettebb eredmény, mint akár az olimpiai érem – előbbiért mégsem jár semmilyen járadék, pénzben kifejezhető elismerés, holott az érintett játékosok jövedelme jóval közelebb állt az átlagemberéhez, mint manapság. Három olyan korábbi labdarúgóval beszélgettünk erről, akik játszottak világbajnokságon. Közös történetük a hatvanas, a hetvenes és a nyolcvanas éveket öleli fel.

Sallai Sándor (balra) alapembernek számított a válogatottban, amely kijutott az 1986-os mexikói vb-re (Fotó: AFP)

 

Elfeledett futballnemzedékek címmel kezdte a Nemzeti Sport közös sorozatát az Origóval és a Magyar Nemzettel arról, hogy a régi labdarúgónagyságok közül sokan éltek a pályafutásuk befejeztével méltatlan körülmények között. Labdarúgásban a világbajnoki részvétel nagyobb, jegyzettebb eredmény, mint akár az olimpiai érem – előbbiért mégsem jár semmilyen járadék, pénzben kifejezhető elismerés, holott az érintett játékosok jövedelme jóval közelebb állt az átlagemberéhez, mint manapság. Három olyan korábbi labdarúgóval beszélgettünk erről, akik játszottak világbajnokságon. Közös történetük a hatvanas, a hetvenes és a nyolcvanas éveket öleli fel.

 
Végre becsüljük meg őket! – Elfeledett futballnemzedékek
Összjáték: fényes siker után tragikus vég

Nem túl hálás bárkinek is a zsebében kutakodni. Megkeresni azzal, hogy ugye, szegényes körülmények között élsz? Ez valahol sértő is, szembe megy az egészséges szeméremmel, az ilyenre senki sem büszke. Pedig korábbi válogatott labdarúgók válaszolhatnának határozott igennel a kérdésre, illetve sokszor már csak múlt időben, hiszen az ötvenes és a hatvanas évek csapataiból nagyon sokan nincsenek közöttünk.

Emlékezünk csak, az 1966-os angliai vb-n az elődöntő küszöbén bukott el a csapat a szovjetek ellen (1:2), ám előtte a csoportban játszott egy mérkőzést, amely a sportág klasszikusai közé emelkedett: 3:1-re legyőzte a világbajnoki címvédő brazilokat. Erről a meccsről elsősorban Bene Ferenc parádés szóló után szerzett gólja, Farkas János kapáslövése, Mészöly Kálmán felkötött karral értékesített tizenegyese és Albert Flórián virtuóz futballja jut az eszünkbe, ám a brazilverők természetesen nem négyen voltak.

A jobbhátvédet például Káposzta Benőnek hívják, akiről nem sok szó esik évtizedek óta. Lényegében elfeledett labdarúgó, pedig nem a futottak még kategóriájába tartozott. Hatszoros bajnok volt az Újpesttel, 19-szeres válogatott, és majdnem olimpiai bajnok is – csak a selejtezőkön játszott, Tokióban nem, és ezért járadékot sem kap. Amikor megkerestük, felesége, Schlégl Gyöngyi, egykori kiváló röplabdázó vette fel a telefont. Miután megadta a lánya számát, mondván, a férjét ott találjuk, és megtudta, miért hívtuk, kifakadt: végre valaki! Azt mondta, ne számítsunk arra, hogy Benő panaszkodni fog, nem szeret, pedig oka lenne rá. Hosszasan mesélte, hogy ugyanabban a szerény otthonban élnek, amelyet a férje szolgálati lakásként még játékosként kapott az Újpesti Dózsától. A klub teljesen elfelejtette, nála kevésbé eredményes sportolók is kapnak támogatást, de ő nem.


„Az olimpia tényleg fájó emlék – ismerte el Káposzta Benő kicsit később. – Sajnos csak tartalék voltam Tokióban, és érmet is csak az kapott, aki a döntőben játszott, járadékot pedig csupán annak kézbesítenek, aki legalább egyszer pályára lépett. Tagja lehettem hatvanban a tizennyolc évesek Európa-bajnokságát megnyert magyar csapatnak, nem statisztaként voltam ott a hatvanhatos vb-n sem, és talán ezeket is lehetne értékelni.”

Napjainkban okkal él az emberek fejében a remekül, legalábbis náluk sokkal, de sokkal jobban kereső futballista képe, akinek nem kell másra összpontosítania, csak a labdarúgásra. Ám a hatvanas években ez nem így volt.

„Akkoriban nyolcszáz forintot kaptunk egy győztes meccsért – emlékezett Káposzta Benő. – Még szerencse, hogy az Újpesttel gyakran nyertünk, de mérkőzéseket csak az őszi és a tavaszi három hónapban játszottunk, az év második felében csupán a csekély alapfizetést kaptuk, amelyet kiegészített némi kalóriapénz. Egy zsömle negyven fillérbe került, ha ebből indulunk ki, nem volt rossz, de milliomos senki sem lett a futballból. Fel tudok még mutatni egy szolgálati lakást, amelybe most próbálunk liftet szerezni, mert a többszöri csípőműtét után nehezen mozgok, és kaptam még újpesti játékosként egy zöld öltönyt Salamon bácsitól, a híres szabótól. Volt játékostársam, Solymosi Ernő segített elhelyezkedni a kormányőrségnél, onnan mentem nyugdíjba már tizenkilenc éve, éljük az életünket szerényen.”

Többen éppen azért nem lehettek olimpiai kerettagok, mert játszottak világbajnokságon, így több poszton azok utaztak a játékokra és nyertek például Mexikóban (1968), akik csak a második vonalat képviselték, ezért kapnak járadékot, a náluk jobbak viszont nem. Pedig jól jönne. Két éve például, amikor Káposzta Benőt operálták, Fazekas László, a Belgiumban élő egykori játékostárs úgy segített neki, hogy Erzsébet-utalványokat küldött a kórházba, ő pedig hálás volt ezért.

„Az a baj, hogy az ügy mögött nem áll fajsúlyos sportember – mondta –, aki szakmailag is hitelesen érvelhetne mellettünk. Sokakat érint ez a probléma a nálunk fiatalabbak közül is, rengeteget beszélgetünk róla, de nincs kihez fordulni. Hitegetés az van bőven, azt mondják, írjunk levelet az olimpiai bizottságnak, de támogatás nélkül minek, mire mennénk vele?”

A Káposzta Benőéknél fiatalabb korosztály 1978-ban jutott ki világbajnokságra, két torna is kimaradt a magyar labdarúgás életéből. A magyar válogatott tizenkét év szünet után Argentínában szerepelhetett ismét, abból a keretből a zöm szerencsére él, az más kérdés, hogy virul-e. Az igazság kedvéért tegyük hozzá: a szó igazi értelmében nyomorgót sem találunk köztük. Tóth András szintén Újpesten futballozva lett kerettag, és előtte játszott az U21-es Európa-bajnok csapatban is, emellett kilencszeres magyar bajnok. A visszavonulását követően dolgozott a klubnál technikai vezetőként, majd létesítményigazgatóként. Ma már nyugdíjas.

„Nem szeretném, ha ez a téma szembeállítaná egymással a sportágakat, az összehasonlítások gyakran sántítanak, de az eredményeimmel tartom magamat annyira, mint egy olimpikon labdarúgó – szögezte le. – Akkor még alig volt különbség az átlagfizetések és egy futballista jövedelme között. Mi már ezerhatszáz forintot kaptunk egy győztes meccsért, sokszor nyertünk, ez jó volt, de a kisebb csapatok keveset kerestek. Mi nem a pénzben különböztünk, hanem a lehetőségekben. Például utazhattunk, hamarabb juthattunk autóhoz, telefonhoz, szolgálati lakáshoz, vagy éppen karácsony előtt kiugorhattunk Bécsbe különlegesebb ajándékot venni a feleségnek és a gyerekeknek.”

Mindebből keveset lehetett eltenni az öregkorra, és a nyugdíjalap sem hízott akkorára, hogy a gondtalan jövő ígéretével vághattak volna bele a civil életbe a futball után. Akkor, a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején legfeljebb egy gebin jelenthette a vállalkozás csúcsát egy labdarúgónak is.

„Sokan úgy álltak az életben harmincöt évesen, hogy a futballon kívül semmihez sem értettek. Edző nem lehetett mindenkiből, aki a klubnál maradhatott, mint például én, átlagos fizetésből élt, mások viszont nagyon nehéz helyzetbe sodródtak. Játszottunk a Bayern München, a Juventus, az Ajax és még más sztárklubok ellen, néhány játékosukat jobban is megismertük, és láttuk, nemcsak az aktív korukban álltak előttük nagyobb lehetőségek, hanem utána is ahhoz, hogy anyagi gondok nélküli öregkor várjon rájuk.”

Argentína után egymást követő két világbajnokságra is kijutott a magyar válogatott. Előbb Spanyolországban állított fel máig élő vb-csúcsot Salvador 10–1-es legyőzésével, hogy aztán drámai körülmények között ne jusson tovább a csoportjából, majd következett a máig be nem gyógyult seb, a mexikói összeomlás, Irapuato, a szovjetek elleni 0–6, a keserű ébredés az éremről szőtt álomból. Sallai Sándor mindkét tornán alapembernek számított a csapatban, sőt 1979-ben játszott Japánban az U20-as vb-n is.

„Nem voltak megélhetési problémáink, bár a felkészülési időszakokban, amikor nem játszottunk meccseket, előfordult, hogy kölcsön kellett kérnem – mesélte az egykori 55-szörös válogatott hátvéd. – Irigyelt embereknek számítottunk, de a jövedelmünk fényévekre volt attól, amennyit ma megkeres egy átlagos NB I-es futballista, a jobbakról már nem is beszélve. Utána viszont, aki nem volt élelmes az üzleti életben, vagy nem rendelkezett remek kapcsolatokkal, bajba került, mert milliókat félretenni legfeljebb az tudott, akinek összejött egy jó külföldi szerződés. De Mexikó után ez csak keveseknek sikerült.”

Sallai Sándornak csaknem összejött… De éppen aznap, amikor utaznia kellett volna, Oviedo helyett a Tolnai utcában volt jelenése a nyolcvanhatos bundabotrány egyik vádlottjaként, és nem mehetett sehova. Lényegében ő vitte el a balhét. Azoknak, akik már kijutottak például kisebb svájci csapatokhoz, sehogy sem akaródzott hazajönni a kihallgatásokra. Végül 1990-ben mehetett ki éppen Svájcba egy harmadosztályú csapatba, ahol nem értették, ilyen múltú és tudású játékos mit keres náluk.

„A mi nyugdíjunk nagyon kevés lesz, a korábbi generációké pedig szinte egyenlő a nullával – így Sallai Sándor. – Gyakori volt a zsebbe adott pénz, amely nem növelte az alapot, és sokaknak hiányzik a biztonság, melyet egy pénzben kifejezett elismerés valamennyire megadna. Nekünk akkor a huszonnégy legjobb csapat közé kellett bejutnunk, hogy ott lehessünk a legnépszerűbb sportág világbajnokságán, s ez van akkora teljesítmény, mint az olimpiai részvétel. Ráadásul, bár Mexikó tényleg tragikus volt, nem szabadna elfelejteni, hogy az a csapat mennyi örömöt szerzett az egész országnak: többször megtöltötte a Népstadiont, és első helyen is állt az európai ranglistán. Gyorsan számolva talán negyven egykori futballistáról beszélünk, hiszen a régiek közül már sokan elhunytak, és ennyi ember támogatása biztosan beleférne a büdzsébe.”

Egész pontosan: bele kellene férnie. Ez a három futballista csupán három kiragadott példa, és a sorstársaikkal együtt nem alamizsnára várnak. A megbecsülés azonban járna nekik – főleg utódaiktól. És bár egykor tényleg stadionokat töltöttek meg, most hiányoznak a rendszerből. Tényleg nem lenne nagy áldozat beilleszteni őket.


ÉLET A FUTBALLON TÚL
Azok közül, akik az 1958-as svédországi világbajnokságon pályára léptek, csak Fenyvesi Máté él utolsó mohikánként. Ő ráadásul kivétel, hiszen már a futball mellett elkezdte az állatorvosi pályáját, majd a rendszerváltás után országgyűlési képviselőként is dolgozott egészen 2006-ig, így a Tüske becenévre hallgató balszélső – aki szeptember 19-én tölti be a 87. életévét – nem szenvedett anyagi gondoktól, igaz, ezt cseppet sem a futballnak köszönhette. A négy évvel később, 1962-ben, Chilében negyeddöntőig jutó magyar válogatottból Fenyvesi Máté mellett Rákosi Gyula és Mészöly Kálmán él még azok közül, akik szerepet is kaptak a tornán. Mindketten edzőként dolgoztak játékos-pályafutásuk befejezése után, előbbi kétszer lett ezüstérmes a Ferencváros kispadján, utóbbi háromszor szövetségi kapitányságig is vitte.

Népszerű cikkek

2020.10.30 21:12:50

Magyar válogatott VINCZE ANDRÁS

ALAPVONAL. Habár hajlamosak vagyunk felületesnek mondani a mai srácokat, akiket a külsőségek ragadnak meg, de talán ez a legnagyobb felnőttkori tévedésünk, hiszen ők nem megítélnek, hanem valóban kíváncsiak.

2020.10.28 21:17:22

Magyar válogatott BOBORY BALÁZS

ALAPVONAL. A magyar futballválogatott egyetlen győzelemre van a jövő nyári Eb-től, és egy önbizalomtól duzzadó, jó erőben lévő Szalaira égetően szükség lenne. Abban biztos vagyok, ha nyerünk, Ádám örömében az egész országot meghívná egy felesre.

2020.10.19 19:07:12

Magyar válogatott VINCZE ANDRÁS

NS-VÉLEMÉNY. Babonás érzelmek kerítik hatalmába az embert.

2020.10.15 20:11:45

Magyar válogatott MALONYAI PÉTER

NS-VÉLEMÉNY. Többen sokkal jobb futballisták, mint amilyennek látszottak.