Hátratett kézzel – Malonyai Péter jegyzete

Minden napra egy mese. Három nappal az Anglia elleni – nyugodtan mondhatom – világraszóló siker után Olaszország következett a magyar válogatottnak, az Európa bajnoki ezüst­érmes után a bajnok, mit mondjunk, szép állomás.

Azért meg különösen, hogy kapitányunk, Marco Rossi különleges helyzetben küldhette harcba a mieinket, ez volt az a meccs, amelyen mindkét Himnusz megdobogtatta a szívet – az olaszoké népük hű fiaként, a miénk elhivatott szövetségi kapitányunként. Nem könnyű helyzet, olyan szituáció, amelyről rengeteget lehet beszélni, de az érzés csak az övé.

Arról is, hogy nyilván szerette volna hazájában is megmutatni, jó munkát végez a válogatottunknál, olasz iskola, magyar vizsga – megérdemelte volna, hogy ez kiderüljön ott is, ne csak mi tudjuk.

Rég volt már, hogy egy félidőnyi játék alatt eldőljön minden válogatottunk meccsein, most megtörtént. Értem én, csak megérteni nem tudom, amikor a védő hátra tett kézzel igyekszik blokkolni, mint Willi Orbán Nicolo Barella gólja előtt. Amitől félt – kezezés –, azt bizton megúszta, ám a testtartás jóvoltából csak lapjával állhatott ellen a lövésnek – sikertelenül.

Az én időmben a hátra tett kéz – így ültünk a padban – a hibátlan magaviselet jele volt kisiskolásként, most pedig mintha visszaköszönt volna a múlt. A góltól megszeppent, jól nevelt lett a csapat, jött is a második olasz találat, a kapunk előtt ahány védőnk, annyi volt képtelen közbeavatkozni, hol egy ütem hiányzott, hol a kellő gyorsaság – a villámléptű Loic Negót gólt érően előzte meg Lorenzo Pellegrini.

Hatvankilenc esztendeje nem nyertünk Olaszország ellen náluk, ők ugyebár – ismétlem – Európa-bajnokok, jobban futballoztak, mint az angolok a Puskásban – a mentségek már a szünetben készen álltak. Szükség volt rájuk, mert a legfontosabb tényező, a kulcs az volt, hogy a mi csapatunk is kevesebbet nyújtott, mint szombaton. Akkor az idő előrehaladtával azt hozta elő a produkció, hogy na, itt aztán még akármi is lehet, és talán... Talán... Ezúttal Barella gólja után nem csupán a remény lett egyre haloványabb, a kívülálló lelkesedése is. Hiába, a drukker már csak ilyen.

Volt néhány „ha” a mérkőzésen (Szoboszlai-szabadrúgás, Sallai-lövés), az olaszok még segítettek is egy öngóllal, ám aztán lecsorgott a mérkőzés, annyi maradt a végére, hogy az 1–2 több mint elfogadható eredmény.

De minden napra egy mese – szombaton a németek következnek.

Hátha.

Mert a drukker már csak ilyen – is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!