Pécsi őserő Berlinben

Csupa szív ember, és mint ilyen, a lelke is nagy. Ha szeret, akkor önzetlenül szeret, ha haragszik, akkor szikrázik körülötte a levegő. Tapasztalatból mondom: kár megbántani, mert az igazságérzete jóval kifinomultabb, mint azt gyarló módon hinnénk, és ő - ha úgy hozza a sors - nem bocsát meg egykönnyen annak, aki ok nélkül megbántotta. Ugyanakkor ő az, aki a csalódásból is erőt merít, és a benne rejtező akaratnak köszönhetően fantasztikusan tud küzdeni.

- Isten éltesse sokáig! Persze tudom, elkéstem, még akkor is, ha március tizenhatodika nincs oly messze… Milyen érzés huszonkilenc évesen élni, futballozni?
- Most még fiatal vagyok, de majd jövőre… - mondta nevetve Dárdai Pál. - Komolyan mondva: nem érzem az évek súlyát, a vasárnapi, amúgy nem kötelező edzések alkalmával többnyire a fiatalok között van a helyem, úgyhogy semmi gond.
- Azért csak változott valami… Vagy ugyanannyit tud futni, mint tizennyolc évesen?
- Dehogy tudok annyit! Ráadásul, mostanában nehezebb helyzetben vagyok, hiszen Falko Götz edző kevesebbet játszat, de… Ettől még fitt vagyok.
- Túl sokáig nem koptathatja a kispadot, mert bár huszonkilenc év nem nagy idő, lassacskán a profi- pályafutás végére is gondolnia kell.
- Azért ott még nem tartok. Azt gondolom, a mai labdarúgók helyzete könnyebb, mint az elődöké, ugyanis a futball modernizálódott annyit, hogy a nagyobb terhelés mellett hosszabb ideig folytatható a profiskodás. Jobbak a pályák - én éppenséggel Németországban nem játszom gidres-gödrös talajú stadionban, azaz a sérülés miatti rizikó is csökken -, jobbak a cipők, a táplálkozástudomány, továbbá a felkészülés is nagyot változott, szóval… Harmincöt éves koromig még hajthatok eleget.

- Hol?
- Jó kérdés. Berlint szeretem, és a Herthánál eddig eltöltött nyolc és fél esztendőt akkor sem tudnám elfeledni, ha akarnám. Ezért a csapatért bármit megteszek. Ha kell, akkor a kispadot koptatom, mint most. Elfogadom, hogy most védekezésben erős a csapat, és ha nekem epizódszerep jut, akkor abban próbálok a legjobban megfelelni. Ilyen a futball… A profifutball pedig főként ilyen. Korábban lehettem csapatkapitány-helyettes, volt, hogy a karomra is felkerült a kapitányi karszalag, de most más a helyzet, az edző nem engem favorizál. Tiszteletben kell tartani, el kell fogadni, de… Küzdeni kell. Az öt-hat percekért is. Azonban a helyzet az, hogy én játszani is szeretnék. Többet, sokkal többet. Két évig még élő szerződésem van a Herthával, de ha úgy hozza az élet - mert ilyen a profiskodás -, akkor fognom kell a vándorbotot, és máshová szerződnöm.

- Hová?
- Titok - még előttem is. Mindenesetre a gyerekek, egészen pontosan az iskolát az őszszel kezdő Palcsika miatt olyan helyszín jöhet szóba, ahol német nyelven tanítanak.
- Akár maradhat Berlinben is… Ahogy ön szereti a Herthát, úgy a Hertha is szereti Dárdai Pált. Megnéztem a klub honlapját, és önről is minden szépet és jót megírnak, némi meglepetésemre azt is, hogy kedvenc hobbija a horgászás. Én úgy tudtam, nagy gombász…
- Óh, ez régi sztori… Ez a horgászos megjegyzés végigkíséri itt a pályámat. Akkor, amikor Berlinbe érkeztem, nem, illetve alig tudtam németül, és amikor megkérdezték, mi a hobbim, azt feleltem, hogy a horgászás. Pedig (és itt egy pillanatra elbicsaklik Dárdai Pál hangja, hiszen a fájdalmasan korán elhunyt öccse kerül szóba…) csak Balázzsal mentem ki olykor-olykor pecázni… Tehát jól tudja: én még mindig gombászni szeretek. Ha otthon vagyok, felkelek hajnali öt órakor, és irány az erdő, hogy vargánya vagy sárga gomba után kutassak.
- Berlinben nem jár ki az erdőre?
- Nem. Mehetnék, de… Én nem a városban, hanem Berlin mellett élek, és az erdő szélén táblák figyelmeztetnek arra, hogy háborús aknák, bombák bújhatnak meg a földben. A helyi ismerősök mondogatják, kivisznek, ők ismerik a járást, de jobb a békesség, ezért inkább csak odahaza barangolok.
- Odahaza, ugyebár Pécsett. Tartja a kapcsolatot a PMFC-vel?
- Van néhány barátom, aki játszik a csapatban, de mostanság - érthetően - nem tartok olyan szoros kapcsolatot. Azt azonban elmondhatom: szeretnék még Pécsett futballozni, sőt szeretnék a pécsi és a magyar futballért is tenni, és azt, amit Németországban megtanultam átadni, odahaza hasznosítani. Én a magyar futball mellé szeretnék állni a pályafutásom végeztével, és azt szeretném elérni, hogy ez a sportág odahaza is közügy legyen, mégpedig pozitív értelemben; hogy szeressék a játékot; hogy újra nézőket csalogathassunk a magyar stadionok lelátójára. Mert elhiheti, sikerülhet. Sőt már manapság is sikerülne, ha a politika, az országot kormányzó erők is a futball mellé állnának, mert nélkülük nem megy. Még Németországban sem menne.
- Becsülöm a hitét, de végezetül maradjunk a realitásoknál: mit gondol, az agyongyötört magyar futballban van még egy Dárdai Pálhoz hasonló őserejű tehetség?
- Hogyne lenne! Látom, tapasztalom, hogy egy magyar fiatal - ha mondjuk, tizenhat évesen külföldre, jó futballkörülmények közé kerül - hová juthat el. Én a pécsi fekete salakos pályáról indultam, és összehasonlítva egy német válogatott játékossal önmagam és a hozzám hasonló társaimat, azt mondhatom: ebben az összevetésben mi, magyarok hatalmas karriert futottunk be. És ha a mieink ilyen erősek, hogy tudnak küzdeni, akkor csak azt mondhatom, a magyar futballnak rengeteg tehetsége van. Én csak azt kérem: ne is hagyjuk őket elveszni…