A Rét az övék volt

Persze nemcsak a könyvtárakat meg a múzeumokat látogatták, éppúgy csentek el a zöldségestől görögdinnyét és szőlőt, és éppúgy huzigálták a copfos leányzók haját, mint bármely más gyerek.
Gyerekkori barátok voltak ők.
Egészen 2004. január 26-ig.
Miki haláláig.
Stark Péter – a ma este a Puskás Ferenc-stadionban Wales ellen pályára lépő válogatott tagjaként – most Fehér Miklós emlékmérkőzésére készül.
– Nem is tudom, hogyan kezdjem… Ha tapintatlan volnék, kérem, azonmód állítson le, isten ments, hogy feltépjem a sebeket. Már ha egyáltalán begyógyultak…
– Kérdezzen nyugodtan, ma már, azt hiszem, tudok róla beszélni – vágott bele az ETO kétszeres válogatott hátvédje.
– Rendben, meséljen a tóról, nem messze a Szabadhegyi úttól, nem messze attól a helytől, ahol Fehér Miklós örök álmát alussza.
– A Rétre gondol? Mert mi csak úgy hívtuk magunk között – így, nagybetűvel –, a Rét. Van rendes neve is, de milyen fura, hiába nőttem ott fel, nem tudom, mi az, bennem úgy maradt meg, hogy a Rét. Szóval a tó melletti Réten fociztunk éjjel-nappal, akkora meccseket vívtunk, hogy nem egyszer vérző lábbal vagy könyökkel mentünk haza. Persze, nem ez okozott gondot, hanem az, ha berúgtuk a labdát a tóba, és éppen szélcsend volt. No, akkor Miki meg én, a két labdafelelős, kiültünk a partra, és addig ücsörögtünk ott, amíg kedvenc játékszerünk el nem érte a szárazföldet. Volt rá példa, hogy már rég besötétedett, de mi még mindig lógattuk a lábunkat, csak azért, hogy másnap legyen mivel focizni… ---- – Ha innen nézzük, télen talán egyszerűbb volt a helyzet…
– A tornacipők helyett korcsolyát húztunk, és máris mentek a nagy jégkorongcsaták. Egészen addig, amíg Mikivel meg nem untuk, mert aztán levettük a korikat, elkezdtük gyakorolni a becsúszó szereléseket a jégen…
– Szép gyerekkoruk lehetett.
– Inkább úgy fogalmaznék: csodálatos. Ha visszagondolok, nincs, nem lehet hiányérzetem. Nem azt mondom, hogy mintagyerekek voltunk, a szükséges rossz dolgokat mi is elkövettük, ám ezek kellettek ahhoz, hogy megkeményedjünk. Egyébként a társaságban mi veszekedtünk a legtöbbet, Miki meg én. Hú, hányszor öszszebalhéztunk a pályán… Aztán az "örök haragnak" az lett a vége, hogy amint hazaértünk, hívtuk egymást, hogy bocs', haver, ezt nem úgy értettem. Emlékszem, annyit, de annyit nevettek rajtunk a szülők…
– Mivel gyakorta vitáztak, arra tippelnék, a Réten nem ugyanazt a gárdát erősítették.
– Hogy mi ketten együtt? Á, azt nem engedték a többiek. Azt mondták, hogy két ETO-s nem lehet egy csapatban, mert az már túlerő.
– Ez esetben lenne még egy tippem: nem kis presztízse volt kettejük összecsapásainak.
– Óriási jelentőséggel bírtak! Miki mindig is érezte a kaput, az biztos, már kiskorában is számolatlanul rugdosta a gólokat. Már ha nem a kapuban állt. Úgy bizony, szívesen védett, néha csak lestem, akkorákat fogott. Persze az igazi mestersége már az idő tájt is a gólszerzés volt. Azért megjegyzem, nem maradtam el tőle: ha statisztikát nem is vezettünk, szerintem a meccsek egyik felét az ő együttese nyerte, a másikat az enyém. Barátok közt ez így tisztességes, nemde?
– Hihetetlen, itt ülünk, és most arra kérem, anekdotázzon egy huszonnégy éves fiatalemberről… Mégis: akad kedvenc története Fehér Miklóssal kapcsolatban?
– Lenne vagy ezer…
– Értem. Akkor azt…
– …ne, várjon csak. Mondjuk, azt elmesélem, amikor a Bercsényi gimnáziumba jártunk, és nem csupán osztály-, hanem padtársak voltunk, én az órákon mindig nyomtam a hülyeséget. A tanár nem is hallotta a legtöbb poént, csak azt látta, hogy Miki már sír a röhögéstől. Egyszer úgy nevetett, hogy rosszul lett, annyira köhögött, az óra pedig félbeszakadt… Mindig nevetett, érti, mindig nevetett. Így marad meg bennem: ahogy mosolyog, ahogy nevet… Hogy milyen barátság volt köztünk, azt csak mi tudtuk. ---- – Miután Miki külföldre, Portugáliába szerződött, akkor is tartották a kapcsolatot?
– Rendszeresen. Talán csak az utóbbi esztendőben vált lazábbra a kötelék. De ezt decemberben megtárgyaltuk. Megbeszéltük, hogy megint jobban odafigyelünk egymásra. Akkor találkoztunk utoljára… Karácsony után egy nappal együtt ebédeltünk, nagyon jól éreztük magunkat, rég nevettünk annyit, mint aznap. Mégis valami volt a levegőben. Sosem felejtem el: kijöttünk az étteremből, elbúcsúztunk, én beültem a kocsimba, tolattam volna, amikor a visszapillantóban megláttam Mikit. Odasietett hozzám, én letekertem az ablakot, ő pedig csak annyit mondott: "Nagyon vigyázz magadra!" Ezt megelőzően sosem mondott ilyesmit. Nem tudom, mintha megérezte volna, hogy… Nem tudom, a mai napig nem tudom…
– Ha gondolja, a következő kérdésre ne válaszoljon. Miként értesült arról, hogy elhunyt a barátja?
– Nem gond, válaszolok. Azóta is az van bennem, mintha nem akarták volna az égiek, hogy tudomást szerezzek Miki haláláról. Tudni kell rólam, ha csak tehetem, a Play Station nevű számítógépes játékkal focizom. Azon a vasárnapon is játszottam, éppen a csapatomat állítottam össze, még egy ember hiányzott. Gondoltam, találomra kiválasztok egy nevet. A választék nem kicsi, van vagy ezer a programban. Elindítottam a keresőt, erre az Fehér Miklósnál állt meg… "Téged ide be nem teszlek, kisöreg" – mosolyogtam magamban. Akkor még mosolyogtam… Aztán aznap este tévézgettem, megtekintettem a Juventus-meccs összefoglalóját, majd kikapcsoltam a készüléket. Ha öt perccel tovább nézem, a felvételről sugárzott spanyol bajnoki mérkőzés elején hallottam volna arról, hogy mi történt, hiszen akkor már bemondták a tragikus hírt. De nem, én kikapcsoltam. Csakúgy, mint a menyasszonyom mobiltelefonját. Az enyémet gyakorta kinyomom éjszakára, ám a kedvesemé szinte mindig üzemel, hogy bárki, bármikor elérhessen minket. Akkor, meg nem mondom, miért, de kikapcsoltam a párom készülékét is. Nyugodtan aludtunk… Reggel korán keltem, mert mentem edzésre, már az ajtóban voltam, amikor azt hallom, hogy a menyasszonyom, aki időközben bekapcsolta a mobilját, így kérdez vissza a telefonba: "Micsoda? Milyen hír igaz?!" Hirtelen ideges lettem. Átvettem a mobilt, Mogyorósi Balázs, közös barátunk volt a vonal túlsó végén. Ekkor már én kérdeztem: "Milyen hír igaz?" Mire ő: "Igaz, hogy meghalt Miki?" Csend… "Milyen Miki?" – kérdeztem megint, azt sem tudtam, kiről van szó. "Meccs közben rosszul lett, elájult…" – bökte ki Balázs. Akkor belém hasított: te jó ég, Miki! Rohantam a televízióhoz, bekapcsoltam a teletextet, és a 204. vagy a 205. oldalon azt írták: elhunyt Fehér Miklós. Kész, elbőgtem magam… Huszonöt év alatt, talán ha háromszor sírtam, azon a napon minden kijött belőlem, csak zokogtam és zokogtam. ---- – Sajnálom, rettenetesen sajnálom.
– A mai napig nem tudom felfogni, hogy Miki nincs többé. Úgy vagyok vele, kint él Portugáliában, focizik, boldog és majd egyszer hazajön.
– Talán jobb is így.
– Igen, azt hiszem, jobb így. Most már én is jobban vagyok. Hamarosan a Szabadi utcába költözöm, ott vettem lakást. Új otthonom közel van a temetőhöz, hetente egyszer kimegyek Mikihez, viszek neki három szál fehér rózsát. Időnként beugrom az édesapjához is. Csodálom Miki családját, hogy így bírják.
– A Nemzeti Sport újságírója aligha mondhat ilyet, de örültem a két góljának, amit a Sopronnak lőtt – persze, nem azért, mert a Sopronnak lőtte.
– Az volt Miki győri emlékmeccse. A kezdés előtt fohászkodtam, ha másért nem, akkor azért, hogy valamit hozzátehessek a sikerhez. Az első találatomat követően, nem is tudom, milyen kifejezést használjak, talán felszabadultam, igen, felszabadultam. Most már tisztában vagyok vele, Miki halála kellett ahhoz, hogy normális kerékvágásba kerüljön az életem. Pedig, istenem, az utóbbi három évben hányszor, de hányszor mondta, hogy figyeljek már jobban magamra, koncentráljak a focira, de nem, én nem azt az életet éltem, ami egy labdarúgótól elvárható lenne. Január huszonhatodika óta teljesen megváltoztam, sosem érdekelt annyira a futball, mint most. Csak meghasad a szívem, ha arra gondolok, hogy mi volt ennek az ára…
– Nem retteg attól, hogy ami megtörtént Fehér Miklóssal, az önnel is megeshet?
– Ô sem gondolt erre, én sem. Egyszer élünk…
– Igen, egyszer…
– Meg nem mondom, hogy ki, de Miki halála után egy újságíró úgy fogalmazott: ilyen a magyar nép, akkor szeret valakit, ha az illető már elment. Tökéletesen igaza volt. Sokan, és én ezt tartom felháborítónak, akkor "szerették meg" Mikit, amikor elhunyt. Holott ha valakit, akkor őt világ életében szeretni lehetett. Nagyon jólelkű gyerek volt. A gyerekkori barátom…