Hallgatni arany

Számára ez tényleg más kávéház: ha névre szóló széke nincs is, a törzsvendégek egyike, többek között Fenyvesi Csabával, Kern Andrással, a Bodrogi, Voith párossal, Szilágyi Tiborral és Zwack Péterrel a helyiség alapító tagjai közé tartozik. A forró tea és a csábítóan gőzölgő péksütemény már várja, csak azt kell eldöntenie, hogy ezen a téli reggelen almás vagy túrós pite kerüljön-e az asztalra. Végül a túrós mellett teszi le a voksát a legendás riporter, s miután kezébe veszi a süti felszeleteléséhez szükséges kést és villát, kiadja a jelszót: akkor vágjunk bele.
– Mindenekelőtt azt árulja el, Gyuri bácsi, jobb- vagy ballábas volt-e?
– Jobb. A balt, sajnos, ritkán használtam. Viszont okosan helyezkedtem és jól fejeltem. De miként jutott eszébe ez a kérdés?
– Gondoltam, az Aranycsapat tizenkettedik játékosáról illenék tudni, melyik lábától rettegtek a riválisok.
– Vagy úgy… A rettegést azért kéretik nem komolyan venni, a Budapest-bajnokság harmad- és negyedosztályában futballoztam csupán, amikor az Antennával feljutottunk a második ligába, azzal már nem tudtam lépést tartani.
– Tippelhetek? Az Antenna a Magyar Rádió együttese volt.
– Így igaz, nagyon jó kis társaság jött össze, imádtam ott focizni. Lám, harminckilenc éves koromig abba sem hagytam. Ám mielőtt nagyon elkanyarodnánk: az 1954-es világbajnoki elődöntőt, az Uruguay elleni négy kettes diadalt követően ragasztották rám a tizenkettedik játékos jelzőt, állítólag azért, mert a hallgatók a rádióközvetítés hatására úgy érezték magukat, mintha maguk is a lausanne-i pályán lennének. Ennek egyfelől örültem, hiszen a munkámat ismerték el, másfelől, bevallom, kicsit bosszantott, hiszen a kapitány, Sebes Gusztáv vagy a tartalék játékosok inkább kiérdemelték volna ezt a titulust.

– Ahhoz képest, hogy 1928-cal szerettem volna kezdeni, már 1954-nél járunk… Szóval azt olvastam, hatesztendősen esett először szerelembe.
– Az történt, hogy édesapám vásárolt egy detektoros készüléket, én pedig késő este, amíg nem kellett ágyba mennem, el sem mozdultam mellőle, élveztem a furcsa kis masinából érkező magyar nótákat és a híreket. Emlékszem, "más", mindig ezzel választották szét a híreket a bemondók. A miniszterelnök beszédet tartott, és elmondta… más… Az idei búzatermés jobb lesz, mint a tavalyi… más… Ma meleg idő várható… más… Igen, ezzel kezdődött a szerelem.
– Más: arról is olvastam, hogy két évre rá hallgatta végig élete első futballközvetítését.
– Az már egy komolyabb készülék volt, Philips és világvevő. Sosem feledem: 1930. május tizenegyedikén az Üllői úton rendezték a Magyarország–Olaszország mérkőzést, én meg lógó orral figyeltem Pluhár István tudósítását, hiszen kikaptunk, ráadásul Korányi, a ferencvárosiak hátvédje összeütközött egy vendégjátékossal és eltört a lába. Hogy minden rosszban van valami jó: bár nulla öt lett a vége, a rádió előtt ülve megtanultam, egy vereséget is lehet szépen közvetíteni.
– Tippelhetek ismét? Fradi-drukker volt.
– Most nem talált. Miből gondolta?
– Ahogy Korányi sérüléséről beszélt, abból. De ennyi idő után igazán elárulhatná, kinek szurkolt.
– Nézze, Angyalföldön születtem, Újpesten jártam gimnáziumba, rajongtam a Sas, Müller, Cseh II, Kardos, Titkos alkotta MTK-csatársorért, ja, és közben mindenki azt hitte, hogy a Honvédért szorítok. Más szóval az igazság az, hogy a mai napig a magyar futball szerelmese vagyok. Hozzáteszem, az ősszel hűségesen kijártam a Fáy utcába, a Vasas-stadionba, de amikor bevezették a tizenkilenc órás kezdéseket, megmondtam, addig nem jövök ki a pályára, amíg ilyen későn rendezik a meccseket. Sötét van olyankor, nehéz vezetni.
– Ami az ön pályáját illeti, hogyan kezdődött, jelentkezett az akkori Riporter kerestetikre?
– Á, akkoriban nem létezett ilyesmi. Hanem fogtam magam, felkerekedtem, és negyvenöt áprilisában azzal kopogtattam be a Magyar Rádió Sándor utcai székházába, hogy riporter akarok lenni. Nem küldtek messzire, csak a Rákóczi út és a Szentkirályi utca sarkára. Ma egy csemegebolt található ott, akkor viszont egy romos épület állott. Kiállította az ablakba, kezembe adtak egy zsinór nélküli mikrofont, s közölték, a következő tíz percben közvetítsem, mit látok. Jól sülhetett el a "kísérleti adás", mert utána feltették a kérdést: mit szeretnék tudósítani. Sportot, lehetőleg focit, feleltem. A kezdetekről elég ennyi?

– Ha még az első hivatalos munkáját is elmesélné…
– Kérem szépen, két hónap elteltével, egy júniusi délutánon tizenöt harminctól tizenhat óráig teniszt közvetítettem. Jó sztori. Eredetileg Asbóth, Ádám és Körmöczy volt kijelölve a Szövetségi Ellenőrző Bizottság által szervezett játékra, ám ők végül távol maradtak az eseménytől, így két ifista, Vad és Várhidi ugrott be a helyükre. Nekem úgy kellett leadnom azt a félórát, élőben, persze, hogy a hallgatóknak ne tűnjön fel a klasszisok hiánya. A labda pattogott a háttérben, én pedig megszólaltattam mindenkit, aki csak szembe jött. Valahogy eltelt a harminc perc… Úgy hiszem, ez volt az igazi próbám.
– Na még egy premierről: az első futballközvetítés?
– 1945. augusztus huszadika, számomra tehát dupla ünnep, sőt tripla, elvégre öt kettőre nyertünk. A magyar válogatott tudniillik azon a forró délutánon Ausztriát fogadta, az illetékesek azonban úgy döntöttek, pontosan a szép idő miatt, hogy a tudósítás csupán este menjen le, hiszen addigra hazaérnek az emberek a Duna-partról. Később azt mondták nekem, szép munkát végeztem, meg is kaptam érte a harminc pengős honoráriumot. Megjegyzem, ahhoz, hogy otthonról kivillamosozzak a Fradi-pályára, huszonhetet kellett fizetnem… Visszafelé így már gyalog mentem, de sebaj, gondoltam magamban az út elején, éppen most adják le a találkozót, legalább valahol meghallgatom, milyen voltam. Meg is álltam az egyik ablak alatt, csakhogy kisvártatva megjelent egy pacák. "Mit akar itt, az ablakom alatt?", "Hallgatni a közvetítést.", "Miért?", "Mert én közvetítek." Aztán a pacák bement, én meg kintről azt hallom, hogy azt mondja az asszonynak, "Te, van itt egy furcsa ember, aki azt képzeli magáról, hogy ő közvetíti ezt a meccset…"
– Nyolc esztendővel később már mindenki tudta, hogy Szepesi Györgyöt hallja a Wembleyből. Ha nem műhelytitok: mennyit készült az évszázad mérkőzésére?
– Sokat. Mert amit Egon Erwin Kisch 1928-ban mondott, azt egyrészt mélyen a fejembe véstem, másrészt ma is az utódok figyelmébe ajánlom. "Úgy kell visszaadni a pályán történteket – mert a futball nem csak huszonkét játékos mozgásából áll –, hogy azok az otthon ülő nagymamák, akik még életükben nem voltak futballmérkőzésen, szívesen hallgassák a tudósítást, és később még izgulni is tudjanak" – vallotta a száguldó riporter. Nos, én igyekeztem úgy viszszaadni, ám ehhez elengedhetetlenül szükséges volt, hogy előtte megismerjem a játékosokat. Egy idő után a mieinket ismertem, de a riválist mindig fel kellett térképezni. Az angolok? Ôk elzárkóztak a meccs előtt, nehéz dolgom volt velük. Azért túljártam az eszükön! Két héttel a november huszonötödikei találkozó előtt Anglia Bécsben szerepelt a FIFA válogatottja ellen. Megtudtam, az osztrák televízió sugározza az összecsapást, s mivel az ottani rádiósokkal jóban voltam, megkértem őket, intézzék el a tévés kollégáiknál, hogy a stúdióban megnézhessem a mérkőzést. Elintézték, így volt egy utam Bécsbe. Hazafelé egyébként különösen nyugodtan ültem a vonaton: a négy négyre végződő meccs után biztos voltam benne, hogy megverjük az angolokat. Éppen ezért mielőtt elindultunk volna Londonba, kértem a rádió vezetőit, hogy a találkozó tudósítását még aznap este húsz óra tízkor ismételjék meg. Mondom, biztos volt, hogy nyerünk.
– Tény, egy percig sem kellett izgulnia…
– Amikor Hidegkuti Nándi nem sokkal a kezdés után berúgta a vezető gólunkat, felugrottam, akkor még morgolódtak a mögöttem ülők. A második találatnál talán még felszisszentek, aztán az újabb és újabb zseniális megoldásokat látva már tapsoltak a hazai szurkolók. Még whiskyvel is kínáltak…
– Szolgálatban semmit, ugye?
– Egy kortyot muszáj volt… Ne aggódjon, nem lett bajom tőle. Még akkor sem, ha aznap részegítően játszott az Aranycsapat.
– Aranycsapat, szépen hangzik.
– Köszönöm. Tudta, hogy én neveztem el annak?
– Szégyellem, de csak most tudtam meg.
– Az ötvenkettes helsinki olimpiai finálé után azt találtam mondani, ez aztán az aranycsapat. Rajta maradt ez a jelző. Miként, hadd büszkélkedjek még, Grosics Gyulán a Fekete Párduc vagy Mészöly Kálmánon a Szőke Szikla; ezek is az én találmányaim. No, nehogy azt higgye, hogy készültem ezekre, csak úgy beugrottak menetközben. Ilyen volt az "All right, Mister Wright!" is. Mert tegyük fel, Öcsi nem húzza vissza oly’ meseszerűen a labdát vagy Wright szereli Öcsit, akkor nem jut, nem juthat eszembe ilyesmi.
– Ünneprontó leszek, előre elnézést kérek, ám kíváncsi volnék, az ötvennégyes világbajnoki döntőről mi jut eszébe?
– Az, hogy néha ma is rosszul alszom emiatt. Nemrég legalább öt német televíziós társaság járt Pesten, és amikor interjút készítettek velem, az általuk berni csodaként aposztrofált mérkőzést én rendre berni rémálomként emlegettem. Nehezen értették meg, hogy egy híján ötven évvel a történtek után is fáj a szívem emiatt. Hozzáteszem, kis igazság azért van abban, amit egyikük mondott, nevezetesen, hogy boldog ember lehet, akinek ez a rémálma.
– Akkor hát boldog ember?
– Igen, az vagyok. Ugyanakkor nagyon szépen megkérném, írja le, hogy egy szomorú évet hagyunk nemsokára magunk mögött. Hiszen az idén vesztettük el Molnár Dánielt, Knézy Jenőt, Papp Lászlót, Lemhényi Dezsőt és Bányai Nándort. Sok volt ez nekem, nagyon sok. Csak az vigasztal, hogy Gyula és Buzánszky Jenő jól van, néha pedig Öcsivel is találkozom. Istenem, bárcsak lenne ma is egy Öcsink…
– Tippelhetek? Puskás Ferenc volt a kedvence.
– Na, háromból kettő… Igen, úgy is mondhatjuk, hogy az Öcsi volt a kedvencem. Művész volt, egy zseni, egy utánozhatatlan zseni. Imádtam, még akkor is, ha életemben nem zrikált annyit senki, mint Öcsi. "Azt mondasz a rádióban, amit akarsz, én úgysem figyelek rád" – veregetett hátba a meccsek előtt. Tudtam, hogy csak tréfál.
– Gyuri bácsi, lassan fél évszázada kérdez és kérdezik. Akad olyan kérdés, amit még nem tettek fel önnek?
– Afelől például senki sem érdeklődött idáig, hogy ha újrakezdhetném, ugyanezt csinálnám-e?
– És? Megint bekopogtatna a Sándor utcába?
– Ez nem is lehet kérdés…