A legendás gyúró megpihent

Hányszor viccelődhettek veled, és mondhatták: "Tubi or not to be”. Te csak mosolyoghattál ezen, mondtad, hogy jópofa, ám a te igazi világod nem a színház lett, sokkal inkább a futball. Nem a színpad, hanem a focipálya vonzott, és persze a hazai ízek, a vidéki levegő, az egyszerű örömök. Lehettél valahol távol Mexikóban, itthon Tatabányán, akkor is megmaradtál mindenki Tubijának. Akkor sem változtál, amikor az 1986-os világbajnokságra készülő válogatott fotóján feszítettél, mint a lottóötös büszke tulajdonosa. Bizony, büszkének tűntél, hogy te, a vidéki csapat masszőre ott lehetsz Mezey György stábjában, és a te vasgyúró kezeid által lazulnak az akkor még Európa legjobbjainak választott csapatában futballozó játékosok izmai. S aztán, persze, szenvedtél Mexikóban, hogy aztán hazatérjél Tatabányára, és a Bányász-stadion sajátos hangulatú szűk öltözőfolyosóján töltődjél fel. Az volt a te igazi világod, ahol Csapót váltotta P. Nagy, majd jött a Kiprich, Plotár, Vincze csatártrió, mondván: "Tubikám, itt és itt fáj, gyógyíts meg.” Nézd meg, már nincs magyar futball, már nincs igazi Tatabánya, s már te sem vagy. Semmi sem olyan, mint régen – a lenni vagy nem lenni elveszítette jelentőségét a számodra. A mondat persze megmaradt, mint ahogyan előfordulhat, ha majd öt vagy tíz év múlva azt kérdezi az omladozó Bányász-stadionban egy ifjú tatabányai gyerkőc, ki volt az a Tubi, hát többen tudják majd, mint az irodalmi idézetet. Beírtad, begyúrtad magad a magyar labdarúgás történetébe. Az a szörnyű az egészben, hogy immár rólad is múlt időben kell beszélni: lenni vagy nem lenni? Tubi, ez már nem kérdés...S. G.