Dicséret a vereség után

Csakhogy valami még mindig hiányzik, hiszen a döntőnek beharangozott csatát újra elbuktuk, és ez akkor is így van, ha a remény továbbra sem veszett el. Hiába nyilatkozta szinte minden játékos, hogy győzelmet vár, hiába lelkesedett a közvélemény, nem történt csoda. A svéd válogatott labdarúgók hozták a papírformát, és nagy-nagy küzdelemben ugyan, de Budapesten legyőzték a magyarokat.
Lehet-e lelkesedni e vereség után?
Nos, nem kell temetni a csapatot, és azt feltétlenül el kell ismerni, hogy a Gellei Imre szövetségi kapitány irányította csapat becsülettel küzdötte végig a roppant fontos 90 percet, és ha egy kicsit nagyobb szerencséje van, akkor… Ám most hangsúlyozzuk: még nincs semmi veszve, a magyar csapat továbbjuthat a selejtezőcsoportjából akár az első, akár a második helyen, ám ettől függetlenül most nagy lehetőséget szalasztottunk el.
A találkozó utáni sajtótájékoztatón voltak, akik gratuláltak Gellei Imrének, ám a többség azt firtatta, hogy miért nem sikerült legalább döntetlenre hozni ezt a selejtezőt. A szövetségi kapitány szokásához híven nyugodtan és megfontoltan válaszolt lapunk kérdéseire is.
– A meccs előtti optimista hangulat és nyilatkozatok után meghökkentő módon visszafogottan, már-már rémülten kezdett a magyar csapat. Mi volt ennek az oka?
– El kell ismernem, hogy az első félóra valóban nem rólunk szólt – válaszolta Gellei Imre. – A svédek többet birtokolták a labdát, mi pedig nem tudtunk támadásokat építeni és ellenfelünk védelme mögé kerülni. S hogy mi volt ennek az oka? Nem akarok magyarázkodni, hiszen úgy gondolom, a meccs egészét tekintve nincs miért ezt tennem, de az ellenfelünk jóval frissebbnek tűnt, hiszen a svédek néhány napja nem játszottak hajtós kilencven percet, velünk ellentétben. Nekünk Legyelországban kellett megküzdenünk az értékes pontért, így tompábbak voltunk a pihentebb riválisunknál.
– Azt elismeri, hogy a magyar csapat egyelőre még a rombolásban jeleskedik, az idegenben bemutatott betonfutballban, ám amikor itthon, építkezni, támadni, kombinálni, rögtönözni kell, akkor már nem olyan hatékony a csapat teljesítménye?
– Valóban eredményesebbek vagyunk idegenben, és a védőjátékunk jobban működik, mint a támadásépítéseink. Ettől függetlenül minden kritikát elfogadva azt mondom, hogy a csapatom igenis kiszolgálta a közönséget, szívvel-lélekkel küzdött, és ezért mindegyik játékosom dicséretet is érdemel…
– …és ezek szerint elégedett az egyéni teljesítményekkel?
– Igen. Még egyszer mondom, valamennyi futballistám erőn felül nyújtott, és volt, aki egészen kiváló produkcióval rukkolt ki, így például Kenesei Krisztián, aki talán most játszott legjobban a válogatottban.
– Mégis megint mi búslakodhatunk…
– Ahogy az imént utaltam rá, minden másként alakul, ha mi vezetünk, de a svédek betaláltak, és nekünk a második félidőben egy tökéletesen nyílt, támadószellemű futballt kellett felvállalnunk, nem keveset kockáztatva ezzel. Aki látta a mérkőzést, az tudja, hogy felváltva forogtak veszélyben a kapuk, és mi egyetlen pillanatban sem játszottunk alárendelt szerepet. Éreztem, hogy sikerül egyenlítenünk, ám azt aligha kalkulálhattam be, hogy Lisztes Krisztián gólja után néhány pillanattal egy durva egyéni hiba miatt újra lélektani előnyhöz juthatnak a svédek. Ezt már képtelenek voltunk feldolgozni. E helyütt megjegyeznék még valamit: számtalanszor láttam a svédeket futballozni, hogy mást ne mondjak, a világbajnokságon is, de ilyen stílusban, ennyire durván még soha. Ellenfelünk nem válogatott az eszközökben, és mindent bevetett annak érdekében, hogy sikerrel vívja meg a harcát ellenünk. Olykor, úgy érzem, túlzásba vitték ezt a harcot…
– Lengyelországban nem lőttünk gólt, most a Puskás Ferenc-stadionban pedig Lisztes Krisztián személyében középpályás talált a svédek kapujába. Nem érzi úgy, hogy gond van a csatárjátékkal? Még konkrétabban: nem gondolt arra, hogy az egyre ígéretesebben futballozó Szabics Imrét beválogassa?
– Azt javaslom mindenkinek, böngéssze végig, hogy a svéd válogatott tagjai milyen klubokban szerepelnek. Szinte valamennyien erős bajnokságban edzőttek. Nos, hozzájuk képest a mi támadóink itthon futballoznak, ami nem kis különbség, de én most megvédem őket, mert ahogyan már említettem, Kenesei Krisztián egészen kiválóan játszott, és Tököli Attilának is voltak ismét ziccerei. Ami Szabics Imrét illeti: természetesen figyelemmel követem a teljesítményét, és ő is megkapja a lehetőséget a bizonyításra.
– Mit gondol, mennyi esélyünk maradt a továbbjutásra?
– Már a döntetlennel is nőttek volna az esélyeink, de azt gondolom, nincs minden veszve. Szerda este még nagy falat volt nekünk a svéd csapat, ellenfelünk jobb helyzetkihasználása döntött. Viszont érdekes meccsek vannak még hátra a csoportunkban, lehetnek keresztbeverések, és még akár az első helyre is befuthatunk. Mindenesetre nekünk továbbra is az a célunk, hogy eljussunk Portugáliába.