Laczkó: Fejlődtem az olasz másodosztályban

– Februári beszélgetésünk idején kissé távol voltak az osztályváltástól. Mégis mire alapozva volt annyira bizakodó?
– Akkor már látszott, hogy a januári igazolásokkal megerősödött a csapat, s hamar egységbe forrt a brigád. Egyetlen cél lebegett mindenki előtt: a feljutás! Az első keretnek huszonhat tagja volt, de nemhogy a kispadra szorulók nem sértődtek meg, azok sem vágták be a durcát, akik a lelátóról voltak kénytelenek végignézni a meccseket. Éreztem, hogy ennek jó vége lesz.

– Ami a záróakkordot illeti, a varesei visszavágó a kilencvenedik percben dőlt el.
– És az csak a kezdet volt! Nicola Pozzi gólja után olyan őrjöngés kezdődött, amelyhez foghatót még életemben nem tapasztaltam. Hosszasan ünnepeltünk a minket elkísérő mintegy nyolcezer szurkolóval, majd buszra szálltunk. Varese és Genova között nem több a távolság kétszáz kilométernél, gondoltam, három óra alatt otthon leszünk. Nos, hajnali fél négy volt, mire hazaértünk. Negyvenezren vártak minket... Hihetetlen volt. Nem is hihetetlen, kegyetlen. Felmentünk egy színpadra, ahová idővel követtek minket a fanatikusok is – na, ezen a ponton fújták le a bulit. Harminc méterre állt a buszunk, fél óra alatt értem oda. A melegítőt és a pólót is leszedték rólam, sőt, még a hajamat is tépték.

– Elmondhatja magáról, hogy fejlődött az olasz másodosztályban?
– Egyértelműen! Tudom, hogy sokan legyintenek a Serie B-re, ám elárulom, erősebb, mint néhány nemzet élvonalbeli bajnoksága. Fizikailag és mentálisan egyaránt előreléptem, és bár nem vágyom már vissza, utólag azt mondom, jó volt itt futballozni.

HA ARRA IS KÍVÁNCSI, HOGY LACZKÓ ZSOLT MIT GONDOL KÉT ÉV MÚLVA LEJÁRÓ SZERZŐDÉSÉNEK KITÖLTÉSÉRŐL, ILLETVE A FANATIKUS OLASZ SZURKOLÓKRÓL, KERESSE A KEDDI NEMZETI SPORTOT!