Semmi duma! – Malonyai Péter jegyzete

Vége a dalnak, a Loki búcsúzott az első osztálytól.

A megrögzött hagyományok szerint most következhetne a dicshimnusz az elmúlt évtizedekről, a Bajnokok Ligájával az élen, az aranyérmekről, a város futballhagyományairól, de – engedelmükkel – én a minősíthetetlen jelenről beszélek.

Durván fogalmaznék? Miért ne tenném, amikor a debreceni labdarúgóknak roppant egyszerű volt a feladatuk. Szombat délután le kellett volna győzniük közvetlen vetélytársukat, a Paksot, ha sikerül, még napszállta előtt bennmaradást ünnepelhettek volna.

Így azonban…

Leginkább szégyellhetik magukat mindazok, akik elmulasztottak valamit az elmúlt esztendőben, akik méltatlanul bántak a város futballszeretetével. Fogalmam sincs, ki miben hibázott, hitte azt, hogy a bab is hús, a futballtapasztalatokból kiindulva nyilván sokan vannak, s nem is egyszeri mulasztásról van szó. Vagy a hozzáértés hiányzott, vagy a mellény volt túl nagy, édes mindegy, de ne jöjjön nekem senki se azzal, hogy nem volt szerencsénk, a labda most nem befelé, hanem kifelé pattant, meg ugyebár a sérülések, az edzőcserék, és így tovább, és így tovább.

Nemrégiben írtam arról, kötődöm a városhoz, a futballját is közel állónak érzem magamhoz, ám ez a kiesés… Szerencsére nem kell elnyomnom az érzéseimet, mert egyrészt a búcsú egyértelműen szégyen, azt pedig ne nevezzük labdarúgásnak, amit az illendőnél gyakrabban láttunk a csapattól. És – megismétlem – annál nagyobb blama nem lehet, hogy megadatik a lehetőség arra, hogy mentsék a menthetőt a játékosok, de képtelenek rá.

Ha most azt vonják le tanulságként a felkent debreceni hatalmasok, hogy kár volt a saját nevelésre, a fiatalokra építeni, akkor éppen úgy megbuknak pedagógiából is, mint azzal, hogy nem tudtak mit kezdeni az erővel, ami abból ered, hogy „a mi kutyánk kölykei” lépnek pályára meccsről meccsre.

Ezzel nem mentem a futballistákat, életkortól függetlenül benne vannak a bukásban, ám azért ne feledjük, hogy alkalmazottakról beszélünk, akik fölött ott a főnöki hatalom.

És miközben megemelem a kalapom a paksiak előtt, akik korai vezetésükkel megteremtették az alapot a bennmaradásukra, s akikről a fentiek leírhatók ellenkező előjellel, hadd kérjek valamit mindazoktól, akik szerepet játszottak a zuhanásban: ne kérjenek elnézést a szurkolóktól, a híveiktől, azoktól, akik még stadiont is zúdítottak a nyakukba a tradíciókat tisztelve, maradjanak csöndben – semmi duma.

Mert magyarázat lehet, de – mentség nincs.