Az angol sztárcsapat ellen nem volt messze a győzelemtől az újonc

A meccs a várakozásoknak megfelelően kezdődött: az Arsenal szinte odaszögezte a kapujához a Haladást és hamar egyértelművé tette, hogy nem csak bemutatózni érkezett. A hatodik percben a fiatal – az egész csapat az volt… – brazil Denílson forgácsolta szét a keresztlécet, afféle ízelítőül.

Az Arsenal az első tíz percben rendkívül lendületesen játszott, a Haladás pedig hősiesen védekezett a 38 éves veterán, Kuttor Attila vezetésével. Kuttor egyébként az angolok jó néhány játékosának édesapja lehetne, és ez olykor komolyan látszott is.

Az első tíz perc átvészelése után viszont már kitört a szorításból a szombathelyi csapat is, és Kenesei vezérletével még Almunia kapujáig is eljutott. A 29-szeres válogatott csatár szinte egyedüliként jelentett veszélyt az Arsenal kapujára, ennek jutalmaként némi meglepetésre a 24. percben meg is szerezte a vezetést.

Igaz, ehhez azért kellett Király játékvezető jóindulata is, mert nem biztos, hogy Kenesei pörgetése után a labda valóban áthaladt a gólvonalon, amikor Gavin Hoyte kivágta a labdát. Ez legyen azonban a legnagyobb gondunk, de fogalmazhatunk úgy is, hogy ennyit jelent a hazai pálya.

A bekapott gól az Arsenalt felhúzta, ismét olyan nagy nyomás alá helyezte a londoni sztárcsapat a bravúrosan védő Rózsa kapuját, mint az első percekben. Már-már úgy tűnt, hogy sikerül kihúzni a szünetig az előny birtokában, de hogy mégsem így történt, arról Theo Walcott gondokosodott.

Az addig szinte észrevehetetlen angol válogatott nem véletlenül választotta az utoljára Thierry Henry által viselt 14-es számú mezt: a francia klasszisra jellemző higgadtsággal lőtte a labdát a magyar kapuba.

A szünetben Csertői Aurélnak volt kevesebb mondanivalója, a londoni ifjú csillagok jó másfél perccel később érkeztek, ami érthető is volt, látva, hogy Arsene Wenger a fél csapatát lecserélte.

Az új emberek közül Randall volt leginkább elemében, és ekkor szinte csak a furcsa, idejét múlt Budnesliga-frizurában villogó támadó lövései jelentettek eseményt. A mérkőzés második félideje önmagában alig múlta fölül egy átlagos magyar bajnoki színvonalát, ám az iramra, és a vasiak hozzáállására nem lehet panaszunk.

Csertői Aurél csapata masszívan védekezett és igyekezett gyors kontrákat vezetni, miközben az Arsenal főként középen gyürkőzött, és távoli lövésekkel próbálkozott – ezek eredményességét jelzi, hogy Rózsának egyszer kellett komolyabbat védenie.

A mérkőzés utolsó negyedórájában már többet állt a játék a cserék miatt, de a legnagyobb Haladás-helyzetet ekkor láthatta a tizenkétezer néző: Simon beadása után a kétségbeesetten menteni igyekvő és becsúszó Sagna a kapufára pöckölte a labdát.

Összességében végül igazságos eredmény született a helyenként gálameccsre emlékeztető kilencven perc során: a szervezetten, masszívan védekező Haladás megérdemelte a döntetlent a labdát jóval többet birtokló, ám sok hibával játszó Arsenal ellen.