Nem a bűnösöknek akar falazni

- Megbánta, hogy szólt erről a témáról?
- Semmit sem sajnálok - mondta az olimpiai bajnok, világbajnoki ezüstérmes, 86-szoros válogatott Grosics Gyula. - Más kérdés, ha néhány héttel ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy belátható időn belül napvilágra kerül a besúgók ügye, erre egy fillérrel sem fogadtam volna.
- Miért döntött úgy, hogy megemlíti: minden idők legjobb magyar csapatában is voltak spiclik?
- Mert egy interjú során ez a téma is szóba került. Véletlenül se gondolja senki, hogy a Nemere-ügy egyedi jelenség. Az Aranycsapatot és az ötvenes évek Honvédját is megfertőzte ez az alattomos kór. Éppen itt az ideje, hogy szembenézzünk a múlttal, a valósággal.
- Ennek azonban feltétele, hogy a bűnösök lelepleződjenek. Önt azért támadják mostanság, mert neveket nem említett, és így olyanokra is gyanú vetülhet, akik ártatlanok.
- Egyetlen oka van a hallgatásomnak: akik érintettek, már nem élnek, és ilyen súlyos váddal csak az illethető, akinek megadatik a védekezés lehetősége is.
- Nem különös, hogy éppen ön nagyvonalú a besúgókkal, aki igencsak megszenvedte egyes társai, ismerősei árulásait?
- Elhiheti, nekem is folyvást azon jár az agyam, hogy ha néma maradok, az úgy tűnhet, mintha falaznék a bűnösöknek. Az utóbbi évtizedekben amúgy is nagyüzemi módon zajlott mifelénk a történelem elmaszatolása.

Még mindig félti a családját

- Pontosan ezért sokkolhatná a társadalmat, ha Grosics Gyula kiállna a nyilvánosság elé, és elmesélné, amit tud. Igaz, egy ilyen robbanástól alighanem szétrepedezne még az Aranycsapat legendája is.
- A bálványrombolás sosem kockázatmentes. Én már hetvennyolc éves vagyok, nagy félelmeim tehát nincsenek, de a családomat szeretném megkímélni. Megszenvedte éppen eléggé viselt dolgaimat az évtizedek során.
- De most már kétezer-négy Magyarországában élünk!
- Mesélek valamit. Még miniszterelnök volt Horn Gyula, azaz a kilencvenes évek közepén jártunk, amikor egy parlamenti sportünnepségen egymás mellé sodródtunk. Azt mondta akkor nekem a kormányfő, hogy "…Gyula, ha annak idején közénk állsz, világsztárt csinálunk belőled". Alig kaptam levegőt a megdöbbenéstől, és csak annyit feleltem, "…nekem ilyen áron sosem kell a hírnév".
- Pedig lett volna alkalma az évtizedek során, hogy "jó útra térjen"…
- Először már 1949-ben be akartak szervezni, amikor egy napon át az államvédelem vendégszeretetét élveztem az Andrássy úton, miután lebuktam, hogy disszidálni akarok.
- Megkínozták?
- Fizikailag nem, bár egy csillámporos falhoz állítottak, amelyről vakítóan verődött viszsza az erős lámpák fénye. Lelkileg ellenben igyekeztek porig alázni, és úgy beszéltek velem, mint egy kutyával.
- Tudták, kivel állnak szembe?
- A MATEOSZ-ban védtem, de már válogatott voltam.
- Talán ez mentette meg…
- Az újpesti Szűcs Sándornak még meg sem fordult a fejében, hogy megpróbál elszökni a Rákosi-rendszer poklából, amikor már készen állt a halálos ítélete. Csapdába csalták, mert példát akartak vele statuálni, őt az sem védhette meg, hogy neves labdarúgó volt. Egy olyan korban, amikor a legszűkebb pártvezetőséghez tartozó Rajk Lászlót is bitóra juttathatták, a válogatottság nem jelentett menlevelet. ---- - Ön azért szerencsére olcsóbban megúszta.
- Néhány nappal az előbb említett kihallgatás után a MATEOSZ székházában két ÁVH-s meg a sporthivatalt képviselő Sebes Gusztáv jelenlétében elmondták: az ügyemet még nem zárták le, de a futballtól egy évre eltiltottak, amely büntetést két esztendőre felfüggesztettek. A válogatottban ellenben nem szerepelhettem. S felkínálták, legyek besúgó, de én ezt határozottan megtagadtam.
- Csak úgy megtehette?
- Tény: nem volt szokványos, hogy valaki nemet mond a titkosrendőrségnek. Én 1954 novemberétől tizenhárom hónapon át vendégeskedtem a Jászai Mari téri ÁVH-központban. Az épületről az a szóbeszéd járta, hogy az agyonvert foglyokat ledarálják, és leúsztatják a Dunán. Nekem is megfordult a fejemben, hogy innen nem megyek ki élve, amikor megmutatták a pincében a cellákat és a vallatóhelyiségeket. Amikor a puhításképpen belöktek egy felvonóba, és órákon át lifteztettek, egyes szinteken jól lehetett hallani a megkínzott emberek hörgését, visítását.
- Gondolja, hogy bárki is felróhatta volna önnek, ha aláírja a beszervezési nyilatkozatot?
- Ez eszembe sem jutott, mindenre el voltam szánva. Noha kémkedéssel vádoltak, ami önmagában elég lett volna a halálos ítélethez. De engem az édesanyám papnak szánt, a szüleim szigorú elvek szerint neveltek, és úgy éreztem, ezt az erkölcsiséget nem árulhatom el. Mondta is a Jászai téri kihallgatóm, amikor a hetvenes években a Szent István körúton egy szép napon egyszer csak rám köszönt, és felvilágosított, honnan is kellene ismernem őt, hogy nagyra becsül, mert nemigen találkozott a praxisában olyanokkal, akik olyan bátran viselkedtek, mint én. Amúgy az illető ekkor már neves ügyvéd volt, békésen élte az életét…
- Ne mondja, hogy ezen meglepődött…
- Biztosan én vagyok naiv, de a rendszerváltáskor azt reméltem, akik vétettek a nemzet ellen, kiállnak a nyilvánosság elé, és legalább megvallják a bűneiket. De nem, lapítottak tovább, és éltek, mintha mi sem történt volna. Jellemző, hogy Nemere is csupán akkor vallott, amikor már csak karnyújtásnyira volt a leleplezéstől. S azt is érdemes megnézni, miféle reakciókat váltott ki a megszólalása, mennyire megosztott ez az ország. A Nemzeti Sportban olvastam, hogy Géczi István például a besúgó mellé állt az ügyet elindító Varga Zoltánnal szemben - ezt inkább hadd ne minősítsem. Albert Flórián viszont, aki közölte, hogy nem bocsáthat meg az elárulójának, minden szavával a szívemből szólt. Mellesleg azon is érdemes lenne elgondolkodni, vajon csakis a véletlen műve-e, hogy ügynökügyben arra a Ferencvárosra fröccsent először sár, amelyet a diktatúrák legszívesebben kitöröltek volna a magyar sport történetéből.

Nem értette, miért hűvös a viszonyuk

- Milyen viszonyban volt Novák Dezsővel?
- Köszöntünk egymásnak, de folyvást azt éreztem, hogy nem szimpatizál velem. Nem sejtettem, miért. Most már értem…
- Mit gondol most róla?
- Egy futballcsapat olyan, mint egy család. Nem tudom elfogadni, hogy valaki a saját famíliáját árulja el, erre nincs magyarázat, nincs mentség.
- Ön mégsem akarja elmondani a világnak, kik lehettek azok, akik az Aranycsapatban és a Honvédban spicliskedtek.
- Most még tényleg nem.
- Előfordulhat, hogy meggondolja magát?
- A nemzet életét meghatározó kérdések nem maradhatnak örökre kibeszéletlenek. Ezért lehetséges, hogy egy napon én is elmondom mindazt, amit ezekről a rettentő évekről tudok. Igen, nagyon is lehetségesnek érzem, hogy ez megtörténik… ---- Grosics Gyula 1949-ben több társával együtt Jugoszlávián keresztül megpróbált Olaszországba szökni. Az egyik játékostársának a barátnője azonban beárulta a szervezkedést. A kapus társai még idejében megtudták, hogy figyeli őket az Államvédelmi Hatóság. Grosics Gyulának azonban már nem tudtak szólni, hogy baj van, így ő a megbeszélt napon és időpontban ott toporgott Pesten a Pipa utca és az akkori Tolbuhin körút sarkán egy kis táskával a kezében. Egyszercsak egy dzsip fékezett mellette, amelyből kiszállt két civil ruhás ÁVH-s, és megkérdezték, ugyan mit keres este hétkor az utcán. Kínjában azt hazudta, Dorogra menne a szüleihez, és egy barátja azt ígérte, majd elviszi. A titkosrendőrök azt felelték, ne várjon, majd ők elviszik. El is vitték, igaz, Dorog helyett az Andrássy út 60.-ba…
Ezt a kalandot még egy egynapos vendégeskedéssel (no meg azzal, hogy eltiltották a válogatottól) megúszta, az elvesztett vb-döntőt követően, 1954 novemberétől viszont már 13 hónapon át vizsgálta az ügyét az ÁVH. Az akkoriban a Honvédban védő kapus őrnagyi rangban szolgált, és Bata István honvédelmi miniszter személyesen közölte vele 1955-ben egy januári napon, hogy lefokozzák, és kiadják az ÁVH-nak kémkedés gyanújával, ami halálbüntetéssel fenyegetett cselekmény volt. Decemberig tartott az eljárás - ez idő alatt nem is edzhetett -, akkor bizonyítékok hiányában befejezték azt, de Grosicsot 1956. január 1-jétől Rákosi Mátyás utasítására levezényelték Tatabányára, és innen már nem is engedték visszaszerződni a fővárosba.