Ez most a kecske éve lehet

– Egyelőre ismerkedünk egymással, de naponta éreztetik velem, hogy mennyire fontos vagyok számukra – számolt be az első németországi időszakról a válogatott támadó. – Ja, és közben egyfolytában dicsérnek. Komolyan mondom, egyfolytában. Tetszik nekik, hogy egyre többet próbálok németül beszélni, az pedig nekem tetszik, hogy az edzések után mindenkinek van egy jó szava hozzám.

Huub Stevens ráadásul mindennap vet egy pillantást a sérült lábamra, és nyugtatgat, hogy ne idegeskedjek, amikorra kell, addigra rendben lesz. Az első héten úgy éreztem, hogy a Tour de France-ra készítenek fel, annyit kerékpároztam, most meg mintha a kölni maratonra akarnának benevezni, annyit futtatnak…
És bevezető gyanánt hadd meséljek el még valamit: a lábfejemen lévő sebet naponta négyszer kötik át, de Budapestre csak úgy engedtek haza, hogy előtte nekem kellett kétszer betekernem, azaz ellenőrizték, hogy el tudom-e látni magamat. Aztán adtak egy egész táskányi kenőcsöt és kötszert. Az jópofa volt, hogy a tubusokat tartalmazó zacskóra már azt írta rá a masszőrünk, hogy Töki… ---- – Szóval jól sikerült a beilleszkedés.
– Bizony, jól. Jelenleg a híres Dómhoz közeli Hilton szállóban lakom, de rövidesen kiválaszthatom a háromszobás lakásomat. Hamarosan egy különtanár tanít majd németre, addig a Budapesten vásárolt szótárgéppel a kezemben közlekedem, és egyfolytában magolom az új szavakat. Azért akadnak magyar pártfogóim is: Dárdai Pál és Lisztes Krisztián is sokat segít, így nem elveszve vágok neki a légióséletnek.
– A társak hogyan fogadták?
– Azt érzem, hogy arra számítanak, ez a magyar fiú a hasznukra lehet. Ha az ember sok évet eltöltött már a futballöltözőben, az apró jelekből "levágja", miként kezelik őt. Úgy látom, a srácok jókat hallhattak rólam az edzőtől és Wolfgang Overath elnöktől. Talán mondták nekik, hogy a góljaimra szükségük lehet…
– A körülmények, gyanítom, németesen tökéletesek.
– Azok persze, de ezt előre is tudtam. Ennek ellenére nem szeretnék abba a hibába esni, hogy most "lesajnálom" az otthoni dolgokat. A magyar bajnokságban játszottam évekig, ott értem el azt, hogy most itt lehetek. A németek természetesen előrébb járnak mint mi, magyarok, de ez nemcsak a sportra igaz, hanem az élet más területeire is. Én otthon is jól éreztem magam, és nem felejtem el sem a pécsi, sem a dunaújvárosi, sem az Üllői úti éveket. Amúgy a kölni stadion lassan teljesen kész, szerda este óta például már üzemelnek az új világítótestek is, amelyek majd a 2006-os vb idején is adják a fényt.
– Lám, reflektorfénybe került…
– Lehet, de én elsősorban magamnak akarok bizonyítani, illetve azoknak az embereknek, akik bíznak bennem. A fanyalgók és a rendszeresen velem szórakozók nem érdekeltek otthon sem, itt meg főleg nem akarok foglalkozni velük. Most mit kezdjek, mondjuk azzal az emberrel, aki szerint nem is voltam sérült a Debrecen-meccs után, csak nem akartam elutazni a válogatottal Kínába…? Azóta eltelt lassan két hónap, de még mindig nem edzhetek labdával, és itt naponta két orvos próbálja rendberakni a sérült testrészt. Mindegy… A lényeg, hogy szeretném megmutatni magamnak: képes vagyok megállni a helyemet a Bundesligában.
– Bocsánat, a Köln második ligás…
– Igen, de azért vettek meg, hogy feljussanak, és engem sem a második vonal érdekel. Amikor a Ferencvárosba szerződtem, a klub azt várta el tőlem, hogy bajnoki címhez és kupagyőzelemhez segítsem a csapatot; két év alatt egy bajnoki arany és egy ezüst, illetve két Magyar Kupa-elsőség volt a mérlegem a Fradival. A kölniek most azt várják tőlünk, hogy visszakerüljünk az élvonalba, és én biztos vagyok benne, sikerrel járunk majd.
– Az eddigi kint töltött időszak során mi volt a legnehezebb?
– Elbúcsúzni a lányaimtól. Mindannyian könnyeztünk Ferihegyen. Az ő hiányuk nem könnyíti meg a mindennapjaimat, igaz, naponta egy órát biztosan beszélünk telefonon, és ez rengeteget segít. Az "ezüstérem" annak a gyakorlásnak jár, amely során a svájci edzőtábor harminc Celsius fokos melegében az erőnléti trénerünk csak velem foglalkozott, és egyre inkább azt éreztem, hogy meg akar gyilkolni… Speciel ez még annál is nehezebb volt, mint megkapni az 55-ös dresszt. ---- – Foglalt volt netán?
– Azt mondták, hogy Németországban nem szokás ilyen magas mezszámokat választani. Sokáig győzködtek, de a lányaim születési időpontja és a Fradiban eltöltött időszak miatt ragaszkodtam hozzá. Végül beleegyeztek, azt mondták, ha nekem ez fontos, akkor kivételt tesznek. Jólesett.
– Készül a rajtra? Azaz: mit gondol, pályán lesz az idénynyitón?
– Szerintem igen. Szabadidőmben nézegetem a Köln internetes oldalát, és mivel úgyis minden percemet a nyelvgyakorlás köti le, próbálom a fórumokat is olvasgatni. Örömmel láttam, hogy a Cottbus elleni mérkőzésre tippelők jelentős része gólt vár tőlem, sőt, akad, aki szerint kétszer is betalálok. Azzal is kellemes szembesülni, hogy a pesszimista szurkolók is minimum harmincezer embert várnak a lelátóra, de a többség szerint lesznek negyvenezren is. Nem írtam vissza a drukkereknek, de remélem, hogy ugyanúgy sikerül a bemutatkozásom, mint a Fradiban. Akkor győztünk és gólt rúgtam…