Az igazi sikerek most jönnek

– Nehezen értem utol. Igaz, ezen nem lepődtem meg különösebben, hiszen amióta távozott Kispestről, majd’ fél év telt el, és ez idő alatt szinte semmit sem hallottam önről.
– Dorogon megtalált volna – mondta Duró József, aki az előző esztendő tavaszán irányította a Honvéd szakmai munkáját, ám júliusban megváltak tőle. – Az NB II-ben futballoztam még néhány hónapot, de ez inkább afféle pótcselekvés volt. Sokkal szívesebben edzősködtem volna az elmúlt őszön.
– Ami volt, elmúlt, de azért meséljen arról az időszakról, hogy látja manapság a Kispesten történteket.
– Ez egy szép kis történet. Talán emlékszik még arra, hogy a bajnokság végén nagy volt a bizonytalanság a csapat körül, miképpen az egész magyar futballban is. Mindenesetre sokáig nem lehetett tudni, hogy a Honvéd végül melyik osztályban szerepelhet a következő évadban. Ráadásul a kft. tavaly január óta mindenkinek tartozott a fizetésekkel. Az egyetlen biztos pontot az jelentette, hogy az egyik tulajdonos, Piero Pini kerek perec kijelentette az öltözőben a játékosoknak, bármiképpen alakulnak is a dolgok, Duró József marad az edző. Én persze megnyugodtam, hogy a nehézségek ellenére hoszszabb távra tervezhetek, és nekiláttam a munkának, hogy ezt a becsületében, hírnevében megtépázott együttest viszszajuttassam az első osztályba.
– Nem óvatoskodott…
– Mert ez volt a cél. A tulajdonosok pedig az utolsó fillérig kiszámolták az éves költségvetést, majd felhatalmaztak, hogy a szertárostól Borgulya Istvánon keresztül egészen a cserekapusig, vagyis mindenkinek én szabjam meg a bérét, prémiumát. Képzelheti, mint egy könyvelő, úgy serénykedtem az íróasztalom fölött, számoltam naphosszat, mire kidolgoztam egy működőképes tervet. Aztán jött az alapozás, öt hetet dolgoztam a fiúkkal, összeraktam a csapatot, kitaláltam a taktikát, mire két héttel a bajnoki rajt előtt Piero Pini egyszerűen közölte velem, hogy mégsem én vagyok a főnök. Na, ez mellbe vágott.
– Nem számított a váltásra?
– A legkevésbé sem. Szólni nem tudtam a meglepetéstől.
– A tulajdonos a Magyar Labdarúgóligára hivatkozott, és arra, hogy a testület nem javasolja A-licenc nélküli edző alkalmazását.
– Valóban csak B-licenccel rendelkeztem, de korábban ez sosem volt probléma Kispesten. Kilenc fordulóval a bajnokság vége előtt szaktanácsadóként vettem át a csapat irányítását, és bár végül nem tudtuk kiharcolni a bennmaradást, szégyenkeznem nem kellett az eredmények miatt. Főként, mert az ismert körülmények között dolgoztunk. Mindegy, a tulajdonosoknak egy megfelelő képesítésű edző kellett, és nem én.
– Gálhidi György ilyen szakember. Haragszik rá?
– Ugyan miért haragudnék? Ô is edző, felkérték, természetes, hogy elvállalta a feladatot. Ám azt azért megjegyzem, hogy egy kész csapatot vett át tőlem. Egyébként senkire sem haragszom, de azt nem tagadom, maradt bennem tüske a történtek miatt.
– S mit szól a Honvéd őszi szerepléséhez? Mit gondol, feljut az élvonalba?
– Remélem, igen. Jó csapat van Kispesten, bár azt ne felejtsük el, hogy az ősszel többször játszott hazai pályán, mint idegenben. Ezért nehéz tavasz elé néz, mégis azt hiszem, nyártól újra első osztályú csapat lesz Kispesten.
– Talán egy kicsit a saját sikerének érezné, ha így alakulna.
– Ha így is lenne, ez az érzés nem vigasztalna. Elvégre elvették tőlem a lehetőséget, hogy én juttassam vissza az együttest az első osztályba.
– Szaktanácsadóként már nem lehet jövője az élvonalban. Mikor lesz meg az A-licence?
– Már jelentkeztem a következő kurzusra. Ha minden jól megy, nemsokára meglesznek a papírjaim.
– A kedvét tehát nem veszítette el.
– Persze hogy nem. Harminchat éves vagyok, előttem vannak még a nagy sikerek, ebben biztos vagyok! Figyelem a korosztályomat, és őszintén mondom, nagyon örülök Csertői Aurél, Nagy Tamás vagy éppen Pintér Attila eredményeinek. Hasonlóképpen gondolkodom a szakmáról, mint ők. Vagyis fegyelemmel, szervezettséggel és rengeteg munkával Magyarországon – hangsúlyozom, Magyarországon – igenis lehet eredményeket elérni.
– Külföldön ez másként van?
– Nem, csak ott még adottak pluszban a feltételek is, a mentalitásról nem is beszélve. Rendszeresen járok Olaszországba egy B-ligás csapathoz, figyelem a klub működését, a csapat edzését, és higgye el: fényévnyi távolságra vagyunk mindattól, amit akár csak ennél a kis gárdánál, a Trevisónál tapasztaltam. Ismétlem: fényévnyire…