Étlapon is emlegethetik őket

"Olyan ez a Sallói, mint a Minarik Ede. Ha kidobják az ablakon, visszamászik a kulcslyukon. Kell neki is egy csapat.” (Tusa Lajos, Balaton-drukker)Noha még a tél is előttünk van, Siófok már a nyárra készül: a gödrökkel teli utcákat ezekben a hetekben pofozzák helyre, immáron az élelmiszerbolt előtti parkolóban is felállították a "pénznyelő automatát”, az eurót 259 forintért kínálják, azt ellenben nem hirdetik öles betűkkel, hogy a most még gazdátlan apartmanokat mennyiért adják majd ki, ha beköszönt a meleg. Érdeklődni viszont ezen és ezen a számon lehet – igaz, minket nem ez érdekel.Hanem az, hogy az Aranyparton lázba jönnek-e az emberek attól, hogy a labdarúgócsapat, azaz a Balaton FC (a hozzá közel állóknak csak Balcsi…) – félidőben – az arany partján áll. Néhány percig kocsival, aztán órákon át gyalogszerrel járjuk a várost. Aki arra gondol, hogy ilyenkor kihalt a 28 ezres település, az legalább akkorát téved, mint lapunk, amikor a futballszezon rajtja előtt az utolsó helyre jósolta a Balaton FC-t… Éppen tizenegyet ütött az óra (hála istennek, nem a víztorony tetejére felszerelt szerkezet, mert a magas építményt éppen tisztára sikáló úriember hallása bánta volna a pontos időjelzést…), a Fő utca mégis a kínai negyedet idézi. Itt jókedvű iskoláscsoportok (biztos elmaradt az osztályfőnöki óra, rosszabbra gondolni sem merünk…), ott öltönyben rohangáló üzletemberek, amott népviseletben pompázó erdélyiek, akik oly varázslatosan beszélik a magyart, hogy azt élmény hallgatni. Első "hivatalos” utunk egy kávéházba vezet. Aki összehozta az Oscart, díjat érdemelne: ritka hangulatos helyiség tulajdonosának vallhatja magát. Nem csoda, hogy ideszoktak a játékosok és a drukkerek is. "Csütörtök esténként minálunk működik a szurkolói klub – büszkélkedik Diószegi József, miután a szomszédos asztalhoz kiszállította a napi menüt képező borsólevest és a tarhonyával megspékelt zúzapörköltet. – Ezt úgy tessenek elképzelni, hogy három hónapja az okosok összedugták a fejüket, hogy hol legyen a törzshelyük, s végül ránk szavaztak. Gyanítom, mellettünk szólt, hogy éttermünkben van televízió, videó és kivetítő, így az érdeklődők bármikor visszanézhetik a csapat meccsét, miközben arra is nyílik mód, hogy a szurkolók megkérdezzék, mondjuk, Csordás Csabától, hogy te, Csori, miként sikerült két gólt rúgnod a Haladásnak…”
Diószegi (fő)úr két dolgot sietett még leszögezni. Egy: a maga részéről kalapot emel a Csertői-csapat előtt; kettő: ha jó képeket akarunk, menjünk le a lépcsőn, ott forduljunk balra, és mindjárt az első ajtón kopogtassunk be Attilához, a fotóshoz.

Szóval le a lépcsőn, itt balra, és kipp-kopp.
Jó napot kívánunk, Attilát keressük.
"Én volnék, Csikós Attila, tiszteletem.”
Mi elmondjuk, mi járatban vagyunk, ő pedig elmondja, lassacskán fél éve, hogy ők csinálják a fényképeket a Balaton fellépéseiről (se sérülés, se eltiltás miatt nem kellett kihagyniuk egyetlen meccset sem…). Elsősorban belső használatra fotóznak, no meg a helyi újság is kér az anyagból, "…persze hogy a legjobb felvételekre csap le”. Lévén az üzlet falát csupa vigyorgó kissrác és – most még – mosolygó "friss” házaspár képe díszíti, kérdezzük, például a Mészáros Norbiról nem kapható egy jó akciósorozat? "Nemsokára az is lesz” – érkezik a megnyugtató válasz.

Hohó, egy férfifodrászüzlet. (H)ajaj, üres, még Kuttor Attila sincs itt… Meglehet, emiatt is morog a borbély. Érdeklődünk, mit szól ahhoz, hogy – jelen állás szerint – őszi első a gárda, mire ő morcosan visszakérdez: "Igen, tényleg az?” Azért kapizsgálja, hogy némi futballélet van a városban: "A stadionban néha bekapcsolják a reflektorokat, de szerintem csak azért, hogy ellenőrizzék, jók-e a körték…”
Na, ebből elég. Még mindig balra tartunk: a Charley bárt keressük, hiszen megsúgták, néhanapján ott is felbukkanak a focisták. Bár a bár még zárva, az ajtó már nyitva. Kedves, ráadásul csinos főnök asszony (annyiban maradunk, hogy Zita, vezetékneve örök rejtély marad számunkra) újságolja, hogy a hír igaz, a srácok valóban be-beugranak.

"Nagyon rendes fiúk ezek, egyáltalán nem duhajkodnak. Nem úgy, mint a régiek… Habár velük sem volt nagy gond, közülük sem kellett kidobni senkit…” – íme a belső infó. Zita viszont nem viszonozza a labdarúgók látogatását, más szóval nélküle is rendeznek mérkőzést Siófokon.
"Csaba, te jársz meccsre?” – kérdi a padlót egy ismeretlen szerkezettel (outsiderként gőzporszívóra tippelünk, később kiderül, ilyen masina nincs is…) takarító kollégáját az üzletvezető.
"Tavaly tavasszal voltam utoljára – vágja rá Csaba. – Akkor még a Fodor Jani volt a tulajdonos, és a Jani kért meg, menjek ki vele, hogy ne unatkozzon…”
Mostanság rághatná a körmét izgalmában, fényeznénk a siófoki gárdát, de inkább magukra hagyjuk Charley angyalait…

Hanem aztán a pékségben jót derülünk. Az ide-oda szaladgáló kisasszony két csokis fánk és három virslis táska között veti oda, hogy a fiúk boldogan helyet foglalnának a lelátón, csakhogy az éjszakás pék azért nem vált jegyet a találkozókra, mert nappal alszik, akinek pedig napközben van sütnivalója, azt a munkája tartja távol a stadiontól. "Bocs, fiúk, de nem érek rá beszélgetni, mert láthatják, megy a bolt, ám azt feltétlenül írják meg, szurkolunk a fiúknak” – vet véget a rövid vizitnek.
Hát akkor álljon itt: pékék szurkolnak a fiúknak.
Fürge nyusziék is. Magyarázat: a Fürge Nyuszi Focivilág sportüzlet csinos, ráadául kedves eladói, Kata és Olívia készséggel mesélik, hogy Csernyánszki Norbert, Kovács Péter és Csordás Csaba gyakran betér a boltba, s mindhárman "…aranyosak és normálisak”. Balaton-mezt azért ők sem vesznek – fájdalom, legutóbb szeptemberben ruházott be valaki a helyi csapat dresszére (bizonyára azért, mert csak rövid ujjú változat létezik…). Sál iránt lenne érdeklődés, tudjuk meg, azt azonban még nem gyártattak.
"A Fradi meg a magyar válogatott szerelését viszik inkább, és persze a külföldi klubokét – ezt már Kresz Zoltán, az üzlet első embere mondja. – Igaz, arra is volt példa, hogy családi veszekedés tört ki a boltban: egy kisfiú mindenáron siófoki mezt szeretett volna, mire édesapja ráförmedt, zalaegerszegi létedre hogyan akarhatsz siófoki pólót. Kár, hogy a végén az apa került ki győztesen a vitából…”
Kresz Zoltán amúgy nem törzsszurkoló. Egyrészt azért, mert "… a Kiss József-érában elszoktam a focitól, s amitől egyszer elszokik az ember, arra nehéz visszaszokni”, másrészt azért, mert az NB III-as Zamárdiban játszik, legtöbbször ugyanabban az időben, mint a Balaton FC. Miközben eldumálunk, a hölgyek többször is kijavítanak minket: "…már nem Siófok, hanem Balaton”. Lám, a Siófok FC feliratú zászlók ott állnak halomban a sarokban – talán egy 93 százalékos árleszállítás megoldaná a gondokat…

Kisebb fogadóirodára bukkanunk az Aranyszarvasban. Egy tuti tippje mindenkinek van – habár mostanság az a biztos, ha a Csertői Aurél vezette alakulat sikerére teszik fel a pénzüket. A múltkori, debreceni siker is sokat hozott az étterem konyhájára: a négyes oddszot illett meglovagolni.
"No, nagy kockázatot nem vállaltunk, elvégre azt megelőzően három idegenbeli összecsapásunkat is megnyertük – mosolyog Tusa Lajos.
Ezek után meglepőnek aligha titulálható kérdést szegezünk a tulajnak: jár-e meccsre?
"Járok, persze, nélkülem nincs középkezdés, nyáron még a német vendégeimet is viszem magammal. Még jó, hogy idebent én csinálom a beosztást, így mindig megoldom, hogy a hazai mérkőzések időpontjában szabad legyek. Szegény főszakács gyakran panaszkodik, hogy bezzeg neki dolgoznia kell abban az időben, de azzal vigasztalom, egyszer majd megéli azt a kort, hogy kimehet a találkozókra. Álláspontomat elfogadja, mivel nemcsak a főnöke, hanem az édesapja is vagyok egyben…”
Lapozgatjuk az étlapot, bélszín siófoki módra van, libamájjal töltött pulykaszelet, ahogy László András balhátvéd szereti, nincs.
"Ha bajnokok lesznek, még lehet, és ha nem vigyáz az MLSZ, befuthatnak az első helyre” – mosolyog még mindig Tusa Lajos. – Megérdemelnék, hogy szépen szerepeljenek, hiszen jó fejek, szerények, tisztelettudóak, nem válogatnak, beburkolják, amit eléjük tesznek, mi több, kevesebb pénzért futballoznak, mint amennyit egy pincér nyáron megkeres. Még a Kuttor Attilát is megszerettem. Régebben nem tetszett, ahogy futballozott, nekem úgy tűnt, lenézte az ellenfeleit, mondván, na, mi van, öcsi, mit akarsz itt. Aztán megismertem, és kellemesen csalódtam benne. Rájöttem, nagyon jó ember. A másik ilyen a Sallói Pista. Amikor aktív volt, azt néztem, hogy állandóan a haját igazgatja a gyepen, mit tagadjam, piperkőcnek tartottam. Fenntartásaim voltak vele szemben, ám ma már más véleményen vagyok: fejet hajtok előtte, nélküle talán nem is lenne Balaton FC. Olyan ez a Sallói, mint a Minarik Ede. Ha kidobják az ablakon, visszamászik a kulcslyukon. Kell neki is egy csapat. Hozzáteszem, nekünk is.”

A stadion sarkán még egy fodrászat. Kuttor Attila megint sehol… Ám Székely Zsuzsa hajszobrász nosztalgiázik:
"Amikor még Gellei Imre volt itt az edző, az egyik hazai találkozó előtt betértek Illés Jánossal, a klub akkori vezetőjével. A szakvezető vágatott a hajából, aztán megnyerték a mérkőzést. Ezek után babonából minden otthoni meccs előtt beült a székbe, és megnyírtuk. Általában egy milliméterrel lett rövidebb a frizurája, de hát ez is számít, nem…? A maiak nem hozzánk járnak, csak az ifisták tartoznak a vendégeink közé. A csapatot, persze, imádom, és örömömre nem is kell messze menni ahhoz, hogy lássam őket: elég, ha kinyitom az üzlet ablakát, s elém tárul a pálya. Ezen az őszön különösen szép a látvány…”
Hazafelé a kocsiban megvonjuk a túra konklúzióját: noha Siófokon nincs futball-láz, az ottaniak igenis szeretik a focit. És a mai magyar futballban, 2003 végén ez is valami.
De hol van Kuttor Attila?…