Vastaps a járási rangadón

– Hallotta: megint kaptunk két nemzetközi meccset – kezdte Kiss Béla, aki "civilként” nyolc éve a Michelin Hungária Kft. műszaki-kereskedelmi tanácsadója. – Szabó Zsolt vezeti a lengyel–fehérorosz U21-es Eb-pótselejtezőt, és egy rangos UEFA-kupa-mérkőzésre is küldést kapott.
– Most kivételesen önről és nem valamelyik kollégájáról lenne szó…
– Azért írják csak meg: ismét egyre többet foglalkoztatják a magyar játékvezetőket, Puhl Sándor nemzetközi képviselete és irányítása nagyon sokat segít abban, hogy ismét közelítsünk azokhoz a sikerekhez, amelyeket korábban Nagy Miklós JT-elnöksége idején ért el a magyar labdarúgó-játékvezetés. Remélem, Szabó Zsolt is hamarosan a legjobb európai bírók között lesz. Jó esélye van rá.
– No, akkor… Elhatároztam, hogy amikor visszavonul, rákérdezek: igaz-e, hogy egy betegség vagy egy műtét okozta azt a kissé bicegős mozgást, amely szinte a védjegyévé vált az évek során? Nem zavarta-e rettenetesen, hogy emiatt sokan belekötöttek önbe, még mielőtt bírói kvalitásait megismerték volna?
– Nincs ezzel semmi gond! Ôszintének kell lenni, magamtól is kitértem volna rá, hogy a legnagyobb hátrányt a mozgásom jelentette pályafutásom során, sok vezető ezért ódzkodott olykor magasabb osztályba sorolni. Talán az akaraterőmnek és a szorgalmamnak köszönhettem, hogy végül elfogadtak és támogattak. Nekem kétszer olyan jól kellett teljesítenem, hogy NB I-es bíró lehessek, de ezt ma már egyáltalán nem bánom, sőt. Régen idehaza sokkal erősebb volt az a felfogás, hogy nem lehet jó játékvezető, aki megjelenésében valamiben eltér az átlagostól, tehát túl alacsony vagy éppen kopasz. Ma már, ha másból nem, például Pierluigi Collina világsikeréből egyértelmű, hogy sokkal fontosabb az illető egyénisége, tehetsége, mint a megjelenése. Igaz, egyúttal azt is vallom, hogy a játékvezetőnek nem szabad feltűnősködnie, támadási felületeket hagynia. A futásomban észlelhető esztétikai problémák cseppet sem hátráltatták a fizikai teljesítményemet, hajdanán még háromezer méter fölött futottam tizenkét percen, de az utolsó alkalommal, most negyvenöt évesen is teljesítettem a kötelező szintet. És végül a kérdésére válaszolva: nem műtét, nem betegség miatt szögletes a futásom. Egyszerűen így születtem. Azt már kevesebben vették észre, pedig ez is furcsa volt rajtam: kizárólag rövid ujjú mezben voltam hajlandó vezetni, legyen akármilyen hideg. Mielőtt megkérdezné: ez volt a kabalám.

– Akkor mást kérdezek, mégpedig azt, amit a visszavonuló játékvezető esetében szinte kötelező: a legbizarrabb sztori?
– A szokásos: egyszer egy vidéki pályáról csak rendőri kísérettel, órákkal a meccs után tudtunk távozni. Egy másik, rendhagyóbb: egy mérkőzésen bennfelejtettem a sárga lapot az öltözőben, és így ahelyett a pályán a noteszemet mutattam fel. Azt hittem, bejött a trükk, de aztán a televízió kiszúrta a turpisságot.
– Ravasz…
– Az, de nem csorbult a hitvallásom: korrektnek lenni mindenekelőtt, mindenáron. Hosszú távon csak ez kifizetődő. Fontos volt, hogy a pályán megadjam a kellő tiszteletet mindenkinek, de ezt meg is követeltem. A játékosok ezt az évek során megtanulták.
– Hány meccsen volt életében?
– Több ezret vezettem, de egy hétvégén még plusz négy meccsen szinte biztosan ott vagyok, és figyelem a kollégákat. Ez, persze, nem menne a családom megértése és segítsége nélkül.
– Amit még tisztázni kell: mikor és hogyan kezdte a bíráskodást, illetve most, hogy visszavonult, marad-e a szakma közelében?
– Egy Népsportban megjelent hirdetést olvasva, tizenhét évesen lettem játékvezető. Vizsgáztatóim között volt Kürti Imre, aki később évtizedeken át vezette zseniális szakmai tudással és emberséggel a BLSZ játékvezetői bizottságát. Neki rengeteget köszönhetek, többek között azt, hogy az akkor még előírt, kötelezően legalább kétéves periódusok után rendre egyre magasabb és magasabb osztályba léphettem. Először egyébként serdülőmérkőzésen kaptam lehetőséget, majd nagyon hamar már felnőttek mérkőzését dirigálhattam. Ekkor mondta egy máig aktív, de már akkor rutinos kollégám, Lázár András: "Na, majd én segítek ennek a gyereknek, leszek a partjelzője.” Ez nekem elmondhatatlanul jólesett, és akkor fogadtam meg, hogy ha egyszer én leszek hasonló helyzetben, minden erőmmel segítem majd a tehetséges fiatal játékvezetőket.

– Ez a segítségnyújtás legendás, a vidéki kollégák pedig egyenesen Kiss Béla-istállóról beszélnek, amikor szóba kerül, hogy számos ismert játékvezetőt, partjelzőt menedzselt a BLSZ-től egészen az NB I-ig. Egy történet szerint pályafutása során két mérkőzés előtt szokatlan jelenet játszódott le az öltözőben: ünnepélyesen csendet kért, és kijelentette, uraim, nagy nap a mai, mert két leendő FIFA-játékvezető lesz a partjelzőm. Az első esetben Vágner László és Piller Sándor volt a két csodálkozó fiatalember, majd évek múltán Juhos Attila és Szabó Zsolt hallhatta ugyanezt a jövendölést. Azóta tudjuk: négyből négy. Nem lottózik?
– Nem, de ez a történet valóban igaz, és higgye el, a hozzáállásuk, a szorgalmuk, az adottságaik alapján abszolút biztos voltam benne, hogy eljutnak a FIFA-keretbe.
– Miközben ez önnek nem sikerülhetett…
– Hogy miért nem, arról már beszéltünk, de ezzel semmi gond nincs. A fiataloknak is azt mondom, hogy soha ne azt nézzék, mi nem sikerült, hanem azt, mi sikerült. Óriási élményként emlékszem a pályafutásom számos pillanatára. Ragyogó emlék például az Olympiakosz–Sevilla mérkőzés Puhl Sándorral vagy a Basel–Galatasaray találkozó néhány hete, igazán emlékezetes meccsemként mégis egy járási rangadót említenék. A Tápiószecső–Kóka mérkőzés a nagykátai járásban szomszédvárak igazi rangadója volt, hatalmas küzdelemben, és amellett, hogy ellenőrtől ekkor kaptam először tízes osztályzatot, a közönség tapsa mellett vonultunk az öltözőbe a kollégáimmal. Felemelő érzés volt.