Egy átlagember Münchenből

Thomas Strunz, a Bayern München és a német válogatott korábbi futballistája soha nem tartozott a Zinedine Zidane, Raúl vagy éppen Thierry Henry-szerű varázslók közé, ám amit elért, igencsak elismerésre méltó. Tagja lehetett a Nationalelf 1996-os angliai Európa-bajnoki győzelmének, no meg a Bayern sok-sok emlékezetes sikerének. A kacskaringós életút pénteken Budapestre vezérelte, ahol az Intercontinental szállóban elegáns, szürke öltönyben, széles mosollyal az arcán igazi profiként nyilatkozott. És ő – ha hiszik, ha nem – most azért jött Magyarországra, hogy futballistákat fedezzen fel.

– Ha azt mondom, hogy Kouba – Kadlec – Hornák, Suchopárek, Rada – Bejbl, Nemec, Berger, Nedved – Kuka, Poborsky…
– Erre én meg azt felelem, hogy Köpke – Sammer – Babbel, Helmer – Scholl… Folytassam? Remélem, nem vizsgáztatni akar, hiszen a kilencvenhatos Európa-bajnoki döntő, amelyet Csehország válogatottjával vívtunk, életem legnagyobb élménye.
– Ha már a döntővel kezdtük, itthon nem győztek csodálkozni az emberek, hogy Németország csupán Oliver Bierhoff aranygóljával győzte le a jóval esélytelenebb Csehországot. Mi volt ennek az oka?
– Ne várjon itt valamiféle magasröptű taktikai elemzést, egyszerűen arról volt szó, hogy mi voltunk a favoritok, ahogy ön is mondta, és bennünket nyomott az esélyesség terhe. Tudja, hogy van ez. Az ember fejében ott jár, hogy győzni, győzni mindenáron, a csehek pedig jóval felszabadultabban játszhattak. Mellesleg a csoportmeccseken, Manchesterben kettő nullára megvertük Csehországot, ami bizonyítja, hogy egyértelműen jobbak voltunk náluk.
– Maradjunk még az angliai Európa-bajnokságnál. Gyanítom, kilencvenhat június tizenkilencedikét sem felejti el soha.
– Az biztos. Ha az előbb azt mondtam, hogy az Eb-diadalra vagyok a legbüszkébb, akkor ez a június tizenkilencedike életem talán leggyászosabb napja. Az olaszokkal játszottunk, ugyancsak az Old Traffordon, én meg képtelen voltam felvenni a meccs ritmusát. Fogalmam sincs, mi történt velem, olyan rosszul sem előtte, sem utána nem játszottam. Roberto Donadoni, mit szépítsem, hülyét csinált belőlem. Vele találkoztam leggyakrabban a középpályán, és hol jobbra, hol balra cselezett ki. Talán még cinikusan rám is mosolygott. Látta, hogy kutyául szenvedek. S mit csinál ilyenkor a bénázó futballista: szabálytalankodik. Már az ötödik percben sárgát kaptam, majd egy óra elteltével jött a második, s mehettem zuhanyozni.
– Van viszont egy találkozó, amire bizonyára nem emlékszik. Igaz, nem mostanában volt, ezerkilencszázkilencvennégy október tizenkettedikén, a Népstadionban vendégszerepelt a német válogatott. Ön tagja volt a középpályássornak, a mieinknél pedig akkor mutatkozott be Lisztes Krisztián.
– Remélem, nem sértem meg vele, ha azt mondom, hogy erre a meccsre nem emlékszem. Várjon csak… Most, hogy mondja, mintha valami rémlene. Talán a magyarok nagy-nagy akarással futballoztak, mi pedig jóval visszafogottabb teljesítményt nyújtottunk.
– Igaza van, a Mészöly Kálmán vezette magyar csapat meglepő módon teljesen egyenrangú ellenfele volt Németországnak. De most nem is ez a fontos, hanem Lisztes Krisztián. Ôt hétről hétre láthatja a Bundesligában, ezért rögtön meg is kérdezném, ön szerint beférne a Bayern München keretébe?
– Lisztes jó játékos, de a Bayernben most nem lenne helye.
– Mi a gond vele?
– Mondom, remek futballista, de azon a poszton, ahol ő szerepel, a Ba-yernben jobbak játszanak. Viszont Dárdai Pálnak helye lenne a müncheni keretben. Ôt rendkívül sokra tartom, a Hertha erősségei közé tartozik.
– Hízelgő, amit mond. Mit tud még a jelenlegi magyar futballról?
– Hát… Szóval most nincsenek a topon. Ez viszont nem zárja ki, hogy ne lehetnének jó játékosaik és sokra hivatott tehetségeik. Ezért is jöttem most Budapestre. Lochar Richard és Vörösbaranyi József urakkal együtt megnézünk sok-sok futballistát, ők is menedzserek, magam is ezzel foglalkozom már, így szép kis listát írtunk össze. Kíváncsi a nevekre?
– Vörösbaranyi József elmondta, hogy Czvitkovics Péter, Ferenczi István, Füzi Ákos, Tóth Mihály, Pintér Zoltán, Kenesei Krisztián, Kuttor Attila, két győri ifista, Imrik László és Mol Dávid, valamint egy ferencvárosi ifjú, Varga Dániel szerepel ezen a bizonyos listán.
– Azt egyelőre ne kérdezze meg, hogy mi a véleményem róluk, mert pénteken és szombaton nézem meg közülük azokat, akik pályára lépnek. Az MTK–Sopron, a Zalaegerszeg –Ferencváros, valamint a Győr–FTC juniormeccs szerepel a programomban. Úgy gondolom, többször is jövök majd Magyarországra. Amúgy is utazgatok, keresem-kutatom a tehetségeket Horvátországtól kezdve Ausztrián át Svájcig.
– Miért hagyta abba a játékot? Úgy tudom, a Bayern újabb szerződést kínált önnek.
– Ez úgy pontos, hogy még nem járt le a szerződésem a Bayernnél, amikor két éve januárban abbahagytam a játékot. Elegem lett. Az már az én külön balszerencsém, hogy néhány hónappal később a csapat a Valencia elleni döntő után Bajnokok Ligája-győzelmet ünnepelhetett. Ebből kimaradtam. Azt hiszem, ez volt életem egyetlen baklövése.
– Ön mindig is a Bayernhez tartozott, ennek ellenére egyszer csak Stuttgartba szerződött. Miért?
– Azért, mert ki nem állhatott az edzőm. Erich Ribbeck nem szerette a stílusomat vagy egyszerűen a fizimiskámat, én meg ezt nehezen viseltem, így elmentem Stuttgartba. De ahogy tudtam, visszamentem a Bayernhez, hiszen számomra az a legnagyobb büszkeség, hogy tíz évig tartozhattam ehhez a klubhoz.
– Milyen baráti társaság volt a Bayern München? Mondjuk, baráti?…
– Miket kérdez?! Nem osztálytársak voltunk, hanem csapattársak. Valamennyien profik, akiknek ugyanaz volt a céljuk, a győzelem. Ebbe már nem fért bele a barátság. Ettől függetlenül Mehmet Schollal jóban vagyok.
– Franz Beckenbauer nem szól bele az edzők munkájába? Hiszen mégiscsak ő az atyaúristen Münchenben.
– Csak annyira szól bele bármibe is, amennyire muszáj. Ôt mindenki tiszteli.
– És Rudi Völlert?
– Rudi Völlerrel sohasem dolgoztam, de nála jó kezekben van a válogatott. Amikor kikaptunk öt egyre a világbajnokság előtt Angliától, akkor sem őt támadták, hanem a csapatot. Ôszintén szólva magam sem hittem, hogy a vébén ezüstérem jut Németországnak.
– A következő világbajnokság házigazdája Németország.
– Remélem, nem akar esélylatolgatást kérni tőlem. Hol van még kétezer-hat!
– Végezetül annyit még áruljon el: hogyan él egy korábbi elismert futballista Münchenben?
– Átlagemberként. Tudom, hogy sokan hajlamosak az ismert emberek életét kiszínezni. Én jobban élek az átlagnál, de nincs vizesárokkal körülvett váram, gótikus kastélyom. Sok pénzt kerestem a futballal, de ez éppen arra elég, hogy ne legyenek gondjaim, s a családom, a három gyerekem biztonságban éljen. Azt viszont ne kérdezze, hogy mennyire vagyok gazdag – mifelénk ezt nem illik…