Szendrei papa, a főszurkoló

No persze, az, hogy Szendrei papa alig néhány hónap alatt képbe került, nagyban köszönhető a fiának, ifjabb Szendrei Józsefnek, aki az amerikai egyetemi évek után Európába tette át a székhelyét: egy idényt lehúzott Svájcban, majd bemutatkozott a magyar bajnokságban. A hajdúsági társai olyannyira megbíznak benne, hogy rögtön csapatkapitánnyá választották meg, és a 204 centis center "fel is szántja a pályát", az a típusú játékos, aki szívét-lelkét kiteszi a parketten.

"Közvetlenül a meccsek után nem nagyon szoktunk beszélni a pályán történtekről, ám egy nappal később, amikor az indulatok elszállnak, rendszeresen értékeljük a látottakat - mondja a fiánál tíz centivel alacsonyabb idősebb Szendrei. - Én ilyenkor csak kérdezek, hiszen a szakmába már csak azért sem szólok bele, mert a kosárlabda még a futballnál is összetettebb játék. Maximum lelkesíteni tudnám, de arra meg nincs szüksége, hiszen küzd, hajt magától is."

S hogy milyen szurkoló az egykori kapus? "Elismerem, hogy néha elkap a hév, de ilyenkor sem vagyok szélsőséges - így a papa. - Meg kell mondanom, rossz véleményem van a hazai csarnokokban uralkodó állapotokról, a szurkolás már-már olyan trágár, mint a labdarúgópályákon."
Szendrei apuka egyébiránt csöppet sem boldogtalan, hogy az ő Józsikájából nem lett focista, mint a kisebbik fiából, Péterből. "Eddig Józsi szerepelt külföldön, s Péter idehaza, most változott a felállás, hiszen a focikapus fiam Spanyolországba igazolt" - magyarázza "Csámpi", aki a bajnoki esélyekről szólva annyit mond: "Szinte bizonyos, hogy a paksiak megnyerik az alapszakaszt, a Debrecent én a második helyre várom. A rájátszás döntőjében aztán újra összecsaphat a két gárda."

Miután megtudtuk, hogy a papa minden meccsen megnézi a fiát, nézzük, mit szól az atyai jelenléthez a 26 éves erőcsatár. "Fiatalabb koromban nem örültem a jelenlétének, ám most már sokat jelent, hogy az édesanyámmal és a feleségemmel együtt ott ül a lelátón - mondja ifjabb Szendrei. - Büszke vagyok rá, hogy értékelik, amit csinálok. Érdekes módon annak idején, amikor apám még védett, anyu annyira izgult, hogy csak a meccsek utolsó néhány percére mentünk ki. Ami pedig a mérkőzések utáni beszélgetéseket illeti, bevallom, gyakran indulatosra sikerednek, bizony néha felemeljük a hangunkat. De ezért sohasem haragszunk meg egymásra, hiszen mi ilyenek vagyunk. Temperamentumosak."