Csupán gyógyír a győzelem

Nem mondhatjuk, hogy Jurij Veligura tanítványai nem küzdöttek, hiszen saját magukért is küzdöttek, a nagyszünetre például négy pontra felzárkóztak, ám a vége sima volt. Bár már hat perccel a negyven játékperc letelte előtt kijött egész pályára letámadni az ukrán nemzeti csapat, majdnem egy húszas lett a különbség, még úgy is, hogy Benny Mertens belga szövetségi kapitány az összes cserejátékosát beküldte a nagy siker örömére. A meccs egyébként valahol ott dőlt el, hogy az ukránok legveszélyesebb játékosa, Zserzserunova 1/16-ot dobott mezőnyből, a társak pedig képtelenek voltak a csődöt mondó kulcsembert helyettesíteni.
Ezen a ponton tehát be is fejeződött a napok óta tartó számolgatás, kiestünk, aminek oka egyértelműen a Belgium elleni múlt szombati vereségben keresendő. Nem lett volna szabad azon a kulcsfontosságú összecsapáson alulmaradni, semmiképpen sem – itt jegyzendő meg, hogy története során először szenvedett vereséget a magyar női kosárlabda-válogatott a németalföldiektől. Valahol egyébként érezte már mindenki a magyar küldöttségben a bajt: az ominózus fiaskót követően napról napra nőtt a feszültség a mieink szálláshelyén, igaz, belső villongások korábban is voltak, elég csak Rátgéber László és Bodrogváry Iván korábbi pengeváltásaira gondolni, aminek következtében ők ketten nem is nagyon beszélnek egymással. A főtitkár viszont nagyon is beszédes kedvében volt kedd este, ugyanis az Oroszországtól elszenvedett vereség után kikiabálta magából minden baját, valósággal zengett a büfé előtti folyosó a csarnokban, ahol megmondta a magáét a honi sajtó egyik jelenlévő képviselőjének…
Ennyit a hangulatról, mert amíg emésztgettük az álmainktól való fájó búcsút, remek csatát vívott egymással a csoportelsőségért Spanyolország és Oroszország. Korsztyin vezérletével sokáig a szbornaja tűnt jobbnak, ám a másik oldalon is begyűjtotta rakétáit egy pontgyáros, az élete legjobb formájában kosárlabdázó Valdemoro vezérletével fordítottak a hispánok a harmadik negyedben, és Sánchez két hajrábeli triplája végképp megpecsételte a mindig morcos mester, Vagyim Kapranov együttesének sorsát. Időközben megérkeztek a csarnokba a magyarok is, és nemcsak a játékosok és a szakvezetők, hanem a drukkerek is: befutott egy tizenkét fős szurkolói busz Pécsről, ám a lelkes kosárőrülteket hamar lelombozta Rátgéber László, aki tudatta velük a kiesés szomorú tényét…

Következett tehát az utolsó csoportmérkőzésünk, amelynek egyik csapat számára sem volt tétje, lévén hogy az oroszok zakója azt jelentette, már akkor is második helyen végez a B-csoportban Szlovákia, ha netán kikap a magyaroktól. "Edzőmeccs este fél tízkor” – mondta fanyar mosollyal a feldobás előtt nem sokkal a magyar kapitány, utalva sanyarú sorsunkra, aztán azt is hozzátette, a lányok nem tudnak arról, hogy nincs jelentősége a győztes kilétének. Küzdjenek csak, gondolta, és Károlyiék küzdöttek is, védekezésben ráadásul egészen kimagaslót nyújtottak az elején, mivel több mint öt percig egyetlen pontot sem kaptak! Igaz, eközben csak hatot dobtak, de ez is megadta a pozitív alaphangot, és a maroknyi magyar tábor bizatása mellett a mieink vezetésével csordogáltak a percek. Védekezős meccs volt, alig esett kosár, de bár a belgák elleni is ilyen lett volna, csak megnyertük volna...

Aztán a viszonylag simán elbukott első negyedük után ritmust váltottak a szlovákok és két perc alatt megduplázták addigi pontjaik számát – hozzátesszük, nem is volt túlzottan nehéz dolguk, mivel addig mindössze ötöt értek el. A tizenharmadik percben, 16–16-nál meg már egyenlő volt az állás, de ezzel el is lőtték a puskaporukat, mert újra elkezdett nőni a különbség. A két csereember, Englert és Horváth triplája nagyon jókor jött, és ötpontos magyar vezetéssel tértek pihenőre a felek, azaz jó úton jártunk a szép búcsú felé.
Miután térfelet cseréltek a csapatok, semmi sem változott, éppúgy fukarkodtak a kosarakkal a hölgyek, mint annak előtte, de hát az ilyesmi többnyire nekünk kedvez, a pontszegény találkozók azok, amelyeket meg szokott nyerni Magyarország. Néhány kulcsember közben összeszedte magát kicsit, gondolunk itt Eördöghre és Seresre, javarészt az ő kinti találataiknak köszönhettük, hogy egyre inkább sikerült eltávolodni a sokat cserélő szlovákoktól. Pedig nyerni akartak Zirkováék, nem lehetett azt mondani, hogy nem hajtottak, de Károlyiék állták a sarat, és ezúttal végre a palánk alatt sem volt gond.
Megmaradt a félidei ötpontos magyar előny az utolsó negyedre fordulva, amelynek elején úgy látszott, döntésre viszi a dolgot Magyarország. A játékrész közepére tizenhárom ponttal elhúzott együttesünk, de ekkor érthetetlenül leblokkolt a magyar csapat, és ezt kihasználva tizenegy pontot ért el zsinórban Szlovákia, elsősorban Belanská vezérletével. Rátgéber időt kért, és sikerült is ezzel átlandítenie a lányokat a holtponton, de így is volt izgulnivaló a végén, mert többször is felzárkózott kétpontnyira az ellenfél. A győzelmet azonban ezúttal nem engedték ki a kezükből Eördöghék, így éppúgy két diadallal zárták a csoportküzdelmeket, mint Belgium.
Wautersék viszont a negyeddöntőben folytathatják, mi meg a 9–12. helyért. Micsoda különbség…
És micsoda csalódás.

Mestermérleg
Rátgéber László: – Sajnos a sors nem engedte, hogy ez a meccs a pótvizsgát jelentse, és ez szerintem igazságtalan. Azonban annak örülök, hogy a tartásunk és az önbecsülésünk megmaradt.