Sűrű május – aranyesővel

Horváth Imre esete azért annyiban különbözik "sorstársáétól”, hogy másodedzőként már megtapasztalhatta, milyen is a tréneri munka. Korábbi próbálkozásai viszont nem jártak sikerrel, hiszen Debrecenben anno őt kiáltották ki bűnbaknak a csapat gyengébb szereplése miatt, Nyíregyházán pedig a kieséshez kellett asszisztálnia. A szakedzői végzettséggel büszkélkedő egykori irányítónak ennek ellenére nem ment el a kedve a szakmától, így övé lett a marsallbot, és irányításával újra a legmagasabb osztályú küzdelemsorozatra készülődhet a Marso-NYKK.
– Már annak is nagyon örültem, hogy itt, Nyíregyházán megkaptam a lehetőséget a csapat irányítására – kezdte feleletét Horváth Imre a kérdésre, hogy mit jelent számára a B-csoportos bajnoki cím. – Az pedig a hab tortán, hogy sikerült megnyernünk a bajnokságot, holott kezdetben akadtak gondjaink. Aztán összeállt az együttesünk, így a küzdelmek hajrájában már nekünk állt a zászló, és tudtunk élni azzal a lehetőséggel, amelyet magunknak teremtettünk meg. Persze sokáig nem ülhetünk a babérokon, hiszen az élvonalban magasabb színvonalú a játék, amit a több légiós jelenléte is garantál. Rengeteget kell dolgoznunk, hogy ne okozzunk csalódást.

– Mi lenne az az eredmény a következő idényben, amely az ön edzői ranglistáján megelőzné a második vonalbeli elsőséget?
– Egyértelmű, hogy más jellegű feladatot kell megoldanunk az októberben induló pontvadászatban, mint legutóbb. Újonc létünkből fakadóan a cél természetesen a bentmaradás lesz, bár a csapat 2000-ben is hasonló pozícióból, szerény reményekkel vágott neki a sorozatnak, és mégis kiharcolta a nyolc közé kerülést. Látszik, hogy néhány gárda az új igazolások révén kiemelkedik majd a mezőnyből, ám természetesen ezek ellen sem feltartott kezekkel fogunk pályára lépni.
– Visszatérve a bajnoki címre, azok a májusi napok bizony elég sűrűre sikeredtek Horváth Imre és családja számára.
– Igen, hiszen éppen a SMAFC elleni döntőre készülődtünk, amikor megszületett Rebeka lányom. Az edző élete már csak ilyen, éppen tréninget vezettem Nyíregyházán, amikor Debrecenben világra jött a csöppség. Nem volt könnyű ez az időszak, bár ha jól belegondolok, az ezt követő tíz napban már csak egyszer kellett idegenbe utaznunk, így azért nem voltam olyan sokszor távol a családtól.
– Könnyebbséget vagy nehézséget jelent, hogy olyan tanítványai vannak, akikkel nem is olyan régen még együtt pattogtatott?
– Nem hiszem, hogy ebből bármilyen probléma is származott az elmúlt időszakban. A játékosok korábban társként is elfogadtak és talán edzőként is elismernek. Persze tudom jól, akadnak olyan, velük szemben támasztott követelmények, amelyek elvégzésére jómagam már nem vagyok alkalmas, de mivel nem akarok játszani, ez aligha okozhat problémát. Sok a fiatal kosarasunk, de Krivacsevics és Pavlovics személyében olyan játékosaink is vannak, akik nálam is idősebbek.
– Ha már Pavlovicsot említette… Ön is tagja volt a nyíregyházi keretnek, amikor a magyarrá lett légiós két éve meglehetősen furcsa módon távozott Szolnokra. Ezek szerint szemet tudott hunyni a történtek felett?
– Pavlovicsot nagyon jó játékosnak tartom, az egy csapatban eltöltött közös, de nagyon rövid időszakunkban szerettem vele játszani. Két éve sajnáltam, hogy az együttes egyik alapköve távozott tőlünk, az elmenetel körülményeit viszont nem minősíteném. Szolnokon bizonyította, hogy kiváló kosaras, és bízom benne: nálunk is hasonló produkcióra lesz még képes, mert céljaink eléréséhez az ő remeklésére is szükségünk lehet.