Majdnem meglepetés született

Kellemes tavaszi késő délután, díjátadás, Himnusz – olyan szépen indult minden…
És a döntő első kosara is szép volt, illetve maga a támadás volt az, melyből megszületett. A haját kiszőkíttető Ambrus teljesen tisztán kapta a palánk alatt a labdát, olyannyira tisztán, hogy még ő is megdöbbent rajta, ami miatt kis híján kihagyta a kihagyhatatlan ziccert. Béres válaszolt hasonlóan szép akció végén a másik oldalon, és ekkor még senki sem tudta, hogy bizony történelmi találatot jegyezhettünk fel. Ez volt ugyanis az első és az utolsó alkalom a nyitó negyedben, amikor egyenlíteni tudott a PVSK, innentől, illetve egészen pontosan Ambrus következő duplájától kezdve végig a Postásnál volt az előny az első kisszünetig.
Pedig a házigazda kitűnően védekező mezőnyemberei, Iványi és Ujvári bőszen gyilkolták embereiket, Englertet és Eördöghöt, de a zöld-fehéreknél jól működött a munkamegosztás. Remekül dobott mezőnyből a Soproni Postás, és nagy volt a kontraszt, mert a PVSK eleinte pocsékul, így aztán hiába kezdett el cserélgetni Rátgéber László, csak nőtt a különbség. Szám szerint 11 pontig, amit meglepően higgadtan vett tudomásul a hazaiak temperamentumos edzője. Lehet, hogy azért, mert a jövőbe látott…?
A második játékrészben ugyanis a fekete-fehérek majdnem lenullázták ellenfelüket. Egészen a 19. perc feléig kihúzták kapott pont nélkül, amit a szokásos, jól bevált, kíméletlen és precíz vagy inkább kíméletlenül precíz védekezéseiknek köszönhettek. Meszlényi Róbert egyre kétségbeesettebben figyelte tanítványai tanácstalanságát a pálya széléről, főleg azután, hogy már a negyed harmadik percében kikérte az erre a tíz percre rendelkezésére álló egyetlen idejét. A PVSK játékosait persze cseppet sem hatotta meg a rivális zavara, a hibátlan elhárítás mellett immár a termelésben is jeleskedtek, mivel dobásbiztonságuk is óriásit javult. A második pécsi egyenlítésre a 14. percig kellett várnia a baranyai közönségnek, Iványi első kosarával, egy szép tempóval érte utol a Postást a házigazda.
Nem lehet azt mondani, hogy ez a momentum túlzottan nagy változást okozott volna a játék képében, a házigazda tovább folytatta szárnyalását, és meg sem állt egészen 27–21-ig. Érdemes kihangsúlyozni: a negyed 10–21-ről indult… Barnes második büntetője után könnyebbülhetett csak meg a körülbelül húsz soproni szurkoló másfél perccel a nagyszünet előtt, hogy nem nullázták le kedvenceiket teljesen a második negyedben. Ezzel együtt elképesztő nyolc és fél percet láthattunk, aminek 17–0 volt a mérlege pécsi szempontból!
A lehető legjobbkor jött a félidő a Postás számára, és éltek is a negyedórás pauza által magában hordozott lehetőséggel a vendégek, mert alaposan összeszedték magukat a folytatásra. A vezéregyéniség ezúttal Csákány volt, aki immár nemcsak védekezésben volt csapata oszlopa, hanem támadásban is, és hétpontos hátrányukat ledolgozva a 28. percben kiegyenlítettek a zöld-fehérek. Erre aztán kevesen számítottak, márpedig a Postás-lányok már eddig is éppen elégszer bizonyították ebben az idényben, hogy van tartásuk.
Hát most újra volt.

Innentől kezdve ismét teljesen nyílt volt a meccs, Csákányék elérték azt, amit az évad folyamán magyar csapat nem nagyon tudott: győzelmi esélyekkel vágtak neki a végjátéknak a Mecsekalján. A záró negyed derekán ráadásul Eördögh két büntetőjével át is vették a vezetést az újra remekül kosárlabdázó vendégek, ám ettől furcsa módon ők zavarodtak meg jobban. Talán megijedtek a lehetőségtől, nem tudni, mindenesetre sorra adták el a labdát, és bár a PVSK is idegesen játszott, Branzova duplája és Károlyi triplája átlendítette a holtponton a Rátgéber-együttest. A soproniak annyira leblokkoltak, hogy öt percen keresztül megint nem tudtak pontot szerezni, és ez alatt az idő alatt az Euroligában sok hasonló nagy csatát átélt pécsiek eldöntötték a magyar bajnoki döntő első mérkőzését.
De a vártnál sokkal jobban meg kellett küzdeniük az amúgy kötelezőnek előírt hazai győzelemért. Korántsem annyira szép emlék, mint a mérkőzés eleji idilli állapotok, hogy a lefújás után a hazaiak szurkolóinak is meg kellett küzdeniük, csak nekik balszerencséjükre az amúgy szintén pécsi biztonsági őrök jutottak ellenfélül. A kiváltó ok állítólag az erős emberek indokoltnál keményebb fellépése volt a lelátót szerintük túlzottan lassan elhagyó szurkolókkal szemben, és a helyiek közül sokan állították, ez már nem az első ilyen eset volt. Kár, hogy ilyesmivel kell foglalkoznunk egy egyébként a nagy téthez képest szokatlanul sportszerű keretek között lezajlott kosármeccs kapcsán.

Amikor félrevezetik a számítógépet

Sajtótájékoztatót tartott a döntő első mérkőzését megelőzően a női liga, amelynek fő témája az volt, hogy megtudhattuk, kik kapják a hivatásos alszövetség különdíjait az alapszakaszban nyújtott teljesítményük után. Aki akart, már eddig is utánanézhetett a világhálón, hogy a pontvadászat legértékesebb játékosa az IBM-pontok alapján a brazil Alessandra volt, sőt ez már lapunkban is megjelent, az ezzel kapcsolatos kételyeinknek azonban mindeddig nem adtunk hangot.
Hát most, íme.
Mondják, a számítógépes statisztikánál objektívebb mutatót elképzelni sem lehet, most mégis úgy hisszük, félrevezették a masinát, azon keresztül pedig a közvéleményt. Igaz, egészen biztos, hogy nem szándékosan, de akkor is. A brazil center ugyanis szinte kizárólag az "ulibuli” meccseken remekelt, ahol kereken kétméteres magasságát maximálisan kihasználva könnyedén gyűjtögette a pontokat és a lepattanókat, míg a rangadókon rendre csalódást okozott. Már ha játszott egyáltalán, hiszen az idény jó részét hazájában töltötte, hogy fetöltődjön és sérülését kúrálgassa.
Ô lett a legjobb pontdobó is, vagyis két különdíj tulajdonosává válik rövidesen, amikor a tervek szerint a finálé második, soproni meccse előtt átadják neki a jutalmakat. Holott, nyilván ő is tudja, ez az évad egyértelműen rosszul sikerült a számára, ennél ő sokkal de sokkal többet tud, mint amennyit első magyarországi csapatában, a GYSEV-ben nyújtott.
Többek között pont emiatt történhetett meg az, hogy öt esztendő után először lemaradtak a soproni vasutasok a bajnokság aranycsatájáról.