Órásmester helyett a kosárlabdázás megújítója lett – emlékezés Don Nelsonra

Amikor Dirk Nowitzkit 1998 júniusában bemutatták mint a Dallas Mavericks friss igazolását, korántsem volt magától értetődő, hogy a 20 éves német kosárlabdázóból egy nap majd az NBA történetének egyik legnagyobb játékosa válik. A haját középen elválasztó, bal fülében karikát viselő würzburgi srác idegesen válaszolgatott az őt faggató újságíróknak. Valójában Milwaukee-ban kellett volna elkezdenie az NBA-karrierjét, de a Bucks a játékosbörze éjszakáján elcserélte őt a Dallasszal a hatodik helyen kiválasztott Robert „Tractor” Traylorra – Nowitzki a kilencedik draftolt volt abban az évben.
Don Nelson és a munkáját másodedzőként segítő fia, Donnie ugyanis ráérzett, hogy érdemes lenne a német köré felépíteni a Mave­ricks új csapatát, mert alkalmas lehet rá, hogy kirángassa a gödörből a története egyik legmélyebb válságában lévő Dallast – noha maga Nowitzki még abban sem volt biztos, hogy a tengerentúlon folytassa-e a pályafutását, sőt, hajlott rá, hogy egy évet még Európában marad. „Ha úgy határoz, hogy nem jön, amire van esély, akkor várnunk kell rá, mert megéri. Kiváló játékossal gazdagodunk, amennyiben úgy dönt, hogy csatlakozik hozzánk” – nyilatkozta akkor Don Nelson.

És nem csalta meg a szimata.

Nowitzki 21 idényt húzott le a világ első számú kosárlabda-bajnokságában, volt bajnok és nyert MVP-címet, az NBA hetedik legeredményesebb pontszerzőjeként vonult vissza, és 213 centis magassága ellenére távoli dobásokra építő stílusával forradalmasította a ligát. Persze aligha futhatott volna be ilyen pazar karriert, ha Nelson nem bízik benne feltétel nélkül. Nem véletlen, hogy mestere múlt vasárnapi halálhírére Nowitzki ekképpen reagált a közösségi médiában: „Nem csupán kiválasztott a drafton. Hitt bennem. Olyan erényeket fedezett fel a játékomban, amelyekről akkoriban én még nem is tudtam.”  

Donald Arvid „Don” Nelson már játékosként is beírta nevét az NBA aranykönyvébe. A michigani Muskegonban született, de nagyapja illinois-i farmján nőtt fel, ahol a fészer falára felszerelt, küllők nélküli biciklikerékre dobálta a labdát. A Rock Island-i középiskolában a kosárlabdacsapat vezéregyénisége volt, mégsem kapkodtak érte az egyetemi gárdák. Apja órásmesternek szánta, de végül az Iowa Egyetem trénere, Sharm Scheuerman – maga is Rock Islandben érettségizett 1952-ben – kimentette azzal, hogy a Hawkeye együtteséhez hívta.

Profi karrierje a Chicago Zephyrsnél indult 1962-ben (a draft harmadik körének 17. kiválasztottja volt), és a Los Angeles Lakers érintésével került 1965-ben Bostonba az edzőlegenda, Red Auerbach keze alá. Ötször jutott bajnoki címig a Celticsszel, az 1969-es, Lakers elleni döntő hetedik meccsén az ő nevéhez fűződik a végjáték ikonikus dobása, amikor is – a támadóidő lejárta előtti pillanatban – a gyűrű tövéről „az égbe” pattant a labda, ám visszahullva mégis bepottyant a kosárba. Ez volt a Boston 13 idény alatti 11. bajnoki diadala, s Nelson harmadik aranygyűrűje.

1976-os visszavonulását követően – saját bevallása szerint – három lehetőség közül választhatott: elkezd autókat árulni, játékvezetőnek áll, vagy elfogadja a Milwaukee által felajánlott másodedzői állást Larry Costello mellett. A Nelson család az Illinois állambeli kisváros, Moline egyik éttermében tartott kupaktanácskozást, és öt nullás szavazataránnyal utóbbi mellett döntött, ami évi 25 ezer dolláros fizetéssel járt. Don Nelson jó három évtizedes edzői karrierje négy klubhoz kötődött: a Bucks mellett a Golden State Warriors, a New York Knicks és a Dallas kispadján ült. Milwaukee-ban 11 idényt töltött el, a Bucks sorozatban hétszer lett divízióbajnok, s közben belekezdett a sportág szakmai reformjába. Az általa kidolgozott Nellie Ball nevű unortodox filozófia lényege, hogy a gyors indításokra és gyors dobásokra épülő taktikához olyan alacsonyabb termetű, atletikus játékosokat keresett, akik képesek az ellenfelüket lefutva lépéselőnybe kerülni. Ebben a szerkezetben általában nincs szükség klasszikus centerre, a magasabb termetű kosarasokat olyan posztokra léptette vissza, amelyeket hagyományosan az irányítók/hátvédek töltenek be. A támadások befejezését a nagy számú hárompontos-kísérlet jellemezte.

Nelson a Golden State-nél tovább tökéletesítette a stratégiát, a Tim Hardaway, Mitch Richmond és Chris Mullin alkotta „Run TMC” trió az NBA egyik leglátványosabb támadójátékot produkáló csapatává tette a Warriorst. Rövid New York-i kitérő után 1997-ben került Dallasba, ahol olyan csapatot vett át, amely hét éve nem jutott be a rájátszásba. Első lépésben Michael Finley mellé 1998-ban megszerezte a Phoenixtől Steve Nasht, s még ugyanebben az évben lecsapott Dirk Nowitzkire. Nelson meglátta az értéket azokban a játékosokban is, akik nem illettek bele a konvencionális, poszt alapú kosárlabdasablonba. Ennek volt az iskolapéldája a német légiós, aki jól bánt a labdával, pontosan dobott és a gyűrűtől távol is képes volt hasznosan dolgozni – mindezt egy olyan korszakban kamatoztatta, amikor a magasemberek játékát az NBA-ben javarészt a palánk alatti területre korlátozták.

Don Nelson irányításával a Mavericks három egymást követő idényben, 2002 és 2004 között, a liga leghatékonyabb támadóalakulatát adta. 2003-ban a Nyugati főcsoportdöntőig menetelt, ám a San Antonio Spurs elleni finálé harmadik meccsén Nowitzki megsérült, a folytatásban nem tudott pályára lépni, így a texasi párharc a Spurs 4–2-es sikerével végződött. Noha két idénnyel később az edző vette a kalapját, a munkája vastagon benne volt a 2006-os nagy menetelésben, amikor is a csapat – története során először – bemasírozott a nagydöntőbe, igaz, ott nem bírt a Miami Heattel, s egészen 2011-ig kellett várni, mire először (s mindmáig utoljára) hazavihette a Larry O’Brien-trófeát.

Nelson ekkor már újra a Golden State szakmai munkáját irányította, s ki mást ütött volna ki első évében a rájátszás első fordulójában, mint az első kiemelt, az alapszakaszban 67 győzelmet gyűjtő Dallast. A 2009–2010-es idény végéig dolgozott Oaklandben, ezt követően cserélte le a Warriors vezetősége Keith Smartra. Hivatalosan nem jelentette be a visszavonulását, de többé nem edzősködött az NBA-ben. Egészen 2022-ig ő volt a liga legtöbb alapszakasz-győzelmet (1335) jegyző trénere, háromszor lett az év edzője, csupán a bajnoki cím hiányzik az edzői életművéből.

Bár nem maradt aranyérem nélkül, hiszen 1994-ben ő volt az Egyesült Államok válogatottjának szövetségi kapitánya a kanadai világbajnokságon. A Dream Team II nevű – mások mellett Shawn Kempet, Dan Majerle-t, Reggie Millert, Alonzo Mourningot, Shaquille O’Nealt, Dominique Wilkinst felvonultató – alakulat nem hozott szégyent a legendás Dream Team I-re, nyolc győzelemmel robogott át az ellenfeleken. „Az igazat megvallva, fogalmam sincs, miért éppen engem választottak – nyilatkozta utóbb. – Azt viszont tudom, hogy mindig is szerettem volna az amerikai válogatottat edzeni. Hatalmas megtiszteltetést jelentett, valószínűleg ez volt edzői pályafutásom legkiemelkedőbb élménye. Ott állni és látni, ahogy felvonják a zászlót – különleges pillanat volt.”  

Miután távozott a Golden State-től, feleségével, Joyjal Hawaii szigetén, Mauin telepedett le. Csendes életet éltek – a 2023-as nagy erdőtüzek után térítésmentesen adtak szállást otthonukat vesztő embereknek. A kosárlabdázásra gyakorolt hatása a mai napig tetten érhető. Az általa alkalmazott felállások, támadójátékának alapelvei, a képzett magasemberek bevetése mind-mind a sportág jövőjét vetítették előre. A liga csapatai egyre inkább építenek az alacsonyabb szerkezetre, előtérbe került a dobókészség, a sokoldalúság, megnőtt az igény a hagyományos posztokhoz nem köthető játékosokra.

Halála előtt két hónappal még visszatért Dallasba, s átvette a Dr. James Naismith Family Legacy Awardot. Ez volt hat évtizeden átívelő karrierjének utolsó nyilvános ünneplése. Életműve jelentőségét mi sem jellemzi jobban, mint hogy halálhíre hallatán olyan játékosok is lerótták tiszteletüket, akikkel sohasem dolgozott együtt. Ilyen Luka Doncic is – a szlovén pályafutása első hat és fél idényét a Mavericksnél töltötte, és egy évig Nowitzki csapattársa volt –, aki a közösségi médiában köszönte meg Nelsonnak, hogy hitt a világ különböző pontjain felbukkanó tehetségekben.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. augusztus 15-i lapszámában jelent meg.)