„Párhuzamosan hét zenekarban énekeltem” – Hosszú kávé Éliás Gyula Jr.-ral

– Éppen egy hete láthatta, hallhatta önt a nagyközönség a Duna Tv SzerencseSzombat című műsorában. A Marionett hangzott el, amely eredetileg angol nyelvű dal. Miképp született meg a magyar változat és hogyan lett belőle duett? 
– A dal 2019-es, az eredeti szöveg Abbe Lewis munkája. Évekkel később jutott eszembe, hogy magyarul is el kellene énekelni, mert itthon a közönség jobban szereti, ha magyarul szólnak a számok. Korábban is így volt ez, bár a 2000-es években a Megasztár hatására rövid időre divat lett angolul énekelni, de mostanra megint a magyar került előtérbe. Ami nem baj, szívesen énekelek magyarul, igaz, a repertoáromban sok az angol nyelvű dal, ilyenek például Barry White slágerei. A Marionetthez Major Eszter írta a magyar szöveget, s amikor elkészült, úgy éreztem, ütősebb lenne duóban előadni.

– Ekkor került a képbe a Cotton Club Singersből is ismert Kozma Orsi. 
– Orsival számos fellépésen hozott össze a sors, és amikor tavaly nyáron újra találkoztunk, felvetettem neki az ötletet.

– A duettezés amúgy sem áll öntől távol. 
– Olyannyira nem, hogy készült duettlemezen is, ezen többek között Keresztes Ildikóval és Rúzsa Magdival énekelünk együtt. Charlie-val is duetteztem már, igaz, vele korábban, a 2000-es évek végén voltak klubkoncertjeink, illetve fellépett vendégként a bulijaimon. Meghatározó élményt jelentett, nagy hatással volt rám a közös munka.

– Említette Barry White nevét, márpedig önt a szakma és a közönség is a magyar Barry White-ként emlegeti. Hány dalát tartja repertoáron a kétszeres Grammy-díjas amerikai énekesnek? 
– Volt időszak, amikor tizenötöt is elénekeltem, manapság öt-hat hangzik el a műsoromban. Szeretek kalandozni a műfajok között, a nézőtéren ülőkhöz igazodva olykor lassabb tempójú, dallamosabb számokat veszek elő, vidékre pedig még romantikusabb dalokat viszek, például Máté Pétertől.

– Édesapja, a neves lemezlovas Éliás Gyula volt, aki itthon elsők között játszotta és ezzel mintegy honosította Barry White zenéjét, sőt, interjút is készített vele. 
– Sajnos ennek a felvétele elveszett. Apám azt mondta, nem volt könnyű megértenie a texasi születésű White galvestoni akcentusát. Később találkozott a négyszeres Grammy-díjas James Brownnal, a zseniális trombitás Miles Davisszel, sőt, Paul McCartney-val is. Egy időben ugyanis apunak az Eruption diszkózenekar énekesnője, Precious Wilson volt a párja, vele járta a világot. Nekem nem volt szerencsém Barry White-ot élően hallani, ő 2003-ban halt meg, én pedig akkoriban kezdtem a dalait énekelni. Harmincéves korom körül kezdett el ugyanis a hangom beérni erre a feladatra.

– Édesapja a hetvenes években induló lemezlovas-generáció meghatározó tagjának számított – magától értetődő volt, hogy ön is a zenei pályát választja? 
– A szüleim kiskoromban elváltak, édesanyám egy fodrászdinasztia tagjaként engem is szakmabelinek szánt. Gimnazistaként talált meg a zene, amikor az egyébként sportos irányultságú Dózsa György Gimnázium sulizenekarába énekest kerestek. Akkoriban már zongorázgattam, s otthon magamnak énekelgettem. Egyszer zongorakísérettel előadtam az iskolatársaimnak a Beatlestől a Lady Madonnát, másnap már én voltam a frontember. Az első koncerten tomboló sikerem volt, először azt hittem, viccelnek velem. A városligeti Petőfi Csarnokban háromezer ember előtt léptünk fel egy szalagavatón. Ekkor elhívtak a Horizont zenekarba – később ebből lett a Let's Go –, majd miután apám bemutatott Kékes Zoltánnak, a Dolly Roll koncertjén tízezer embernek énekeltem. Később megfertőződtem a dzsesszel, és kávézókban kezdtem el zenélni; a gitáros Dajka Krisztiánnal tizenegy évig alkottunk duót. A Gundel-díjat azt követően kaptam meg, hogy a tévében gitárkísérettel énekeltem. Ezt hallotta Gerdesits Ferenc, aki rockénekesként kezdte a pályáját, majd az Operaház művésze lett, ő ajánlott a díjra.

– A sport mennyire játszott szerepet az életében? 
– Kicsit kivételezett helyzetben voltam, mert apám ismerte a gimnáziumi igazgatónkat, Féja Endrét, a neves író, Féja Géza fiát. De ettől még sportoltam, focizni például nagyon szerettem. Le is igazolt a Vörös Csillag, aztán meg a Gránit. Nagyapám lelkes futballszurkoló volt, vele jártam a Honvéd- meg a Fradi-pályára. Még évekkel ezelőtt is volt egy társaság, amellyel rendszeresen rúgtuk a labdát. Jól cseleztem, de nem voltam gólerős, hátvédként viszont sikerrel állítottam meg az ellenfeleket.

– A fodrászszakma hiába várt önre, ellenben a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen dzsessz-énekművész és tanári diplomát szerzett. 
– Másodjára vettek fel. Tatabányán elmentem egy dzsessztáborba, ott összeismerkedtem a zenész-egyetemi tanár Berki Tamással – aki a mesterem s apám helyett apám – és 
a dzsesszzongorista Gárdonyi Lászlóval, aki a bostoni Berklee College of Musicban is tanít. Már dzsessztanszakos voltam, amikor a megbetegedő Karthago-énekes, Takáts Tamás helyett elhívtak a Frank Zappa előtt tisztelgő Zappanale fesztiválra a németországi Bad Doberanba. Egy hetem volt megtanulni hét számot, a bluesénekes Fekete Jenővel léptünk fel. A Whipping Post című dallal rákerültem egy 19 országban megjelenő válogatáslemezre. Később Takáts Tamással is énekeltem együtt Budapesten. Ez egy útkereső időszakom volt, a 2000-es évek elején előfordult, hogy párhuzamosan hét zenekarban énekeltem.

– 2003-ban diplomázott: mi ennek a lassan negyedszázadnak a mérlege? 
– A kétezres évekre jó szívvel emlékszem, a koronavírus-járványig rendben mentek a dolgok, akkor azonban jött egy törés, noha elsők között voltam a pandémia idején, aki a teraszán muzsikált és azt az interneten közvetítette. A Covid után megváltozott az ízlés, más lett az értékrend, manapság olyan előadók töltenek meg arénákat, akik sokszor mesterséges intelligenciával alkotnak… Ez az átalakuló világ nem kedvez az olyan reneszánsz típusú embereknek, amilyen én is vagyok.

– A kétezres évek második felében számos show-műsorban volt felkészítő tanár, így a Megasztárban, a Csillag születikben vagy éppen az X-Faktorban, s immár harmadik éve tanít a Vörösmarty ének-zenei gimnáziumban. 
– A tanítás, akárcsak a sport, edzésben tart, s közben a fiatalok jóvoltából rengeteg új inger ér. Amikor bekerültem a dzsessztanszakra, az újpesti Erkel Gyula Zeneiskolában megüresedett egy hely, és Berki Tamás szólt, hogy szívesen látnának. Az első tanítványom Harcsa Veronika volt, aki négy év után felvételizett a dzsessztanszakra, azonnal be is került. A Megasztárba 2005-ben Micheller Myrtill ajánlott be, vele együtt énekeltem a Cool Minersben. Myrtill maga is énektanárként dolgozott a tehetségkutatóban.

– Ezeknek a show-knak meglehetősen vegyes a megítélésük. 
– Nem mennék bele a részletekbe, de szerintem nincs szükség évről évre ilyen műsorokra. Sem a piac nem bírja el, sem a közönség nem képes befogadni ilyen tempóban az újabb és újabb arcokat, neveket. Ezzel együtt izgalmas kihívás volt az énekeseket felkészíteni, még a zeneszerzői vénámat is megcsillanthattam egy-egy hangszereléssel. Nem mindegy természetesen, forog-e az ember neve, mert alapigazság, hogy „ha látszol, játszol”.

– Tizennegyedik éve énekel a budapesti Orfeumban, legközelebb április 18-án lesz fellépése. Hajdan jó néhány ismert sportoló is be-benézett a budapesti éjszakába. Vannak neves sportolók az ismeretségi körében? 
– A teniszvonal eléggé erős. Mandula Petra és a férje kedvelik a dalaimat, sok koncertemre eljöttek, sőt, az Úgy lennék című számhoz készült klipet szponzorálták is, Petra pedig feltűnik a filmben. Említhetem a szintén korábbi profi játékos Bogyó Tamást, neki Dunakeszin van teniszklubja. A birkózó Bárdosi Sándorral több televíziós műsorban szerepeltem együtt.

– Mennyiben része a sport a mindennapjainak? 
– Az éneklés izommunka, a hangszálakat be kell melegíteni, nehogy túlterhelődjenek, ezért minden fellépés előtt beénekelek. Aki jó skálákat használ, sokkal egzaktabbul tud énekelni. De nemcsak a hangomra figyelek, rendszeresen tréningezek is. Biatorbágyra járok edzőterembe, futópadozom és kisebb súlyokkal dolgozom, amit jógázással egészítek ki. Futni nem szoktam, az megterhelné 
a térdemet, ellenben a hétvégi kirándulásokon „gyorsgyalogolok”. Általános iskolai éveimben birkóztam és tekvandóztam, kamaszkoromban kipróbáltam a szörfözést, gördeszkáztam és BMX-eztem. BMX-versenyen is indultam, mi több, nyertem kerületi döntőt.

– Két fia továbbviszi a zenei vonalat? 
– Idősebbik gyermekem, Tamás diszkózott, ahogy a nagypapája, csak éppen saját zenéket pörgetett. Tehetségesnek tartották a szakmabeliek, filmzenéket is írt, de nem segítették az útját, ő pedig közben rátalált az operatőrködésre. Egy ifjúsági filmfesztiválon díjat kapott, most a Színház és Filmművészeti Egyetemre felvételizik. Dániel álma, hogy pilóta lehessen. Nem mellesleg barna öves karatés, fél éve egy tokiói versenyen bronzérmes lett, a bírói tanfolyamot is elvégezte. Roppant büszke vagyok rájuk, azt pedig, hogy a zenei pálya felé egyikük sem kacsingat, csöppet sem bánom…

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. április 4-i lapszámában jelent meg.)