Döntetlen? – Szűcs András jegyzete

Van egy játékunk a férfi jégkorong-válogatott néhány stábtagjával: a felkészülés kezdetén fogunk egy-egy cetlit, és felírjuk a világbajnokságra utazó 23-as keretünket, mellé tűzve, hogy mi lesz a jutalma annak, aki a legjobban tippel. Persze a díjazást rendszerint elfelejtjük, mert addigra jobban izgat minket, mire is lesz képes a csapat a vb-n, vagy konkrétan már a körmünket rágjuk a palánk mentén, de attól még jó kis móka az újhullámosan „depth chart”-nak nevezett regiszter kitöltése.

Az más kérdés, hogy a sors, kevésbé fellengzősen a jégkorongidény olykor keresztülhúzza a számításokat.

És amint a napokban tapasztaljuk, ez már nemcsak a tavaszi vb-kre, hanem a téli olimpiai selejtezőkre is igaz.

Ahhoz már hozzászokhatott a hokiválogatottat követő szurkoló, hogy a vb előtt árgus szemekkel lesse légiósaink bajnokságait, és tudathasadással drukkoljon: az alapszakaszban még a sikereikben bízott, a rájátszásban viszont a minél hamarabbi kiesésükért, hogy csatlakozhassanak a nemzeti csapathoz. Mert ha a klub menetel, nincs vb. Ez a bevett gyakorlat, elvégre játékosaink onnan kapják a fizetésüket, amit a válogatott napidíja nyilván nem ellensúlyoz, innen továbblépve pedig ingoványos területre érkezünk, hiszen a nemzeti érdek, a címeres mez és hasonlók nehezen beárazható fogalmak, ráadásul közvetett vonatkozások is akadnak.

Mert ha például északi légiósaink a folyó bajnokságaik dacára most csatlakoztak volna a válogatotthoz, munkáltatóik megorrolhattak volna rájuk, és ki tudja, lenne-e szerződésük a következő évre is; ha pedig nem lenne, kevésbé színvonalas ligában folytathatnák, ami negatívan hatna vissza a válogatott teljesítményére is.

De valahogy erőltetettnek tűnik az eszmefuttatás.

Mert aki klasszis, az az alapszakaszból mulasztott egy hét után is klasszis marad, másképpen: megtartandó. Ugyan légiósaink érvelése – miszerint túlhajtottak, a sérülés szélén egyensúlyoznak, végre-valahára sikeres csapatban mennek és a többi – mind igaz, ám legalább ennyire jogos, hogy a legjobbjainkat szeretnénk a válogatottban látni, főleg, hogy velük jóval nagyobb sanszunk volna a továbbjutásra, és akkor a nyár végén már közvetlenül az olimpiáért vívhatnánk. Ehelyett most itt állunk több mint egysornyi önként hiányzóval, akikhez foghatóink nincsenek (vagy nagyon kevesen), miközben legfőbb riválisaink, a tavalyelőtt a mi kárunkra az elitbe feljutó, tavaly ott bent maradó britek csak a királyi családot nem állították csatasorba.

Innen szép nyerni, ahogy a frázis pufogja, de valamiért a Gyalog galopp döntetlent felajánló végtag nélküli katonája is beugrik.

Lehet, csak azért, mert Angliában játszunk a héten.