Az európai versenytrend
Az utánpótlás versenyeztetése Európában tendenciálisan abba az irányba halad, amerre az élvonalbeli
labdarúgás is. Sorozatos mérkőzésterhelés alatt vannak a felnőttek, ergo több mérkőzést játszanak már a
gyerekek is. A képzésben éppen ezért egyre nagyobb szerepet kap a játéktapasztalat megszerzése és a mielőbbi
versenyrutin elsajátítása. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy 8-9 éves kortól szinte heti ritmusban játszanak
egymással az utánpótláscsapatok.
A nevesebb nyugat-európai klubok fiataljai egészen zsenge kortól rendszeresen vesznek részt külföldi tornákon,
így a gyerekek már a kezdetektől szinte magukba szívják a nemzetközi rutint és játéktapasztalatot. S mintha ez
nem lenne elég, a 2013/2014-es szezontól az UEFA kötelező érvénnyel bevezette az ún. „Junior Bajnokok
Ligája” mérkőzéssorozatot is.
A trend azonban nem csak a jéghegy csúcsán követhető nyomon. Egy másodosztályú német klub ( VfL Bochum)
U9-es korosztálya pl. a következő programmal kezdte az idei esztendőt:
2014. január 5.: teremtorna
2014. január 11-12.: teremtorna
2014. január 18.: edzőmérkőzés
2014. január 25. edzőmérkőzés
2014. január 26-27., edzőmérkőzés
2014. február 1-2. SZABAD HÉTVÉGE
2014. február 9., edzőmérkőzés
2014. február 15-16., teremtorna
* Forrás: http://www.vfl-bochum.de
(Nem) csak az eredmény a fontos!
A hazai szakma egy régóta rosszul értelmezett vesszőparipája, hogy a gyerekeknél „nem az eredmény a fontos”.
Ezt a kijelentést azonban érdemes átgondolni, de legalábbis újrafogalmazni. Az eredmény ugyanis fontos, sőt
mondhatni, hogy a legfontosabb, hiszen a sport versengés, ami arról, szól, hogy a sportoló egyénként vagy
csapatként legyőzze az ellenfelet. Ez pedig már a 7-8 éves korú gyerekeknél is igaz, hiszen mit szeretnének?
Játszani és győzni! Ez rendben is van. A baj akkor kezdődik, amikor a szülőknek és az edzőknek a hétvégi
mérkőzés végeredménye fontosabb lesz, mint maguknak a gyerekeknek. Ez azonban egy olyan általános
probléma, ami nem ország függő, s mint jelenség szinte mindenhol körülveszi a gyerekfocit. A
szemléletváltásért sokat kell tenni, a kluboknak és a Szövetségnek egyaránt. Üdvözlendő kezdeményezés volt
nemrégiben, hogy a Ferencváros utánpótlásrészlege bevezette az ún. zártkapus edzéseket, melynek
következtében csupán havi rendszerességgel van nyílt edzése az utánpótláscsapatoknak. Az ötlet nem új, de a
gyerekeket szolgálja, ezért máshol is követendő lehet.
Az edzők példamutatása azonban még ennél is többet nyom a latba. Hiszen ha a hétvégi meccs feszültségében
nem sikerül kontrollálni saját magukat, akkor a szülőktől sem várható el ugyanez. A végén pedig a gyerek issza
meg a levét, pedig ő eredetileg úgy indult otthonról, hogy focizni szeretne és a csapatával „nyerni akar”! Tehát
kezdetben minden rendben volt.
Ha már sorrend, akkor: 1., Versenyzés, 2., Kiválasztás, 3., Képzés
Az elmúlt évtized foci-fejlődésének köszönhetően az utánpótlásképző centrumok a „kiválasztás”, „képzés” és
„versenyzés” hármas egységéből egyre nagyobb szerepet tulajdonítanak a versenyzésnek. A versenyzésre pedig
leginkább versenyzéssel készítik fel a fiatalokat. Ez az aspektus az, ami viszont Magyarországon a
legszembetűnőbben épp az ellenkező irányba halad. Arról ugyanis lehet eszmét cserélni, hogy milyen képzési
irányvonal a helyes, elvitathatatlan azonban, hogy csakis mennyiségi és lehetőleg azon belül is minőségi
versenyeztetéssel lehet elérni azt, hogy 14-15 éves korra, ne csak focizni tudó, de komoly
mérkőzéstapasztalattal felvértezett játékosok kerüljenek át az ifjúsági csapatokba.
A megfelelő szervezettségű verseny kétség kívül vonzza a tömeget, ilyen pl. a Bozsik-tornák ötlete, ami kiváló
kezdeményezés, hiszen olyan fiatalokat is elér, akik egyébként labdába se rúgnának. A rendezvényeken
keresztül tömegesíti a labdarúgást. Több focista közül pedig több tehetség kerülhet ki. A baj csak az, hogy a
Bozsik-tornák bevezetésével az élvonalbeli képzésre törekvő klubok is tömegsport szintű versenyeztetésre
kényszerülnek. Egyet ugyanis nem szabad elfelejteni: a labdarúgásnak vannak olyan elemei, ami csakis
mérkőzéshelyzetben sajátítható el. Elég csak a mentális tényezőkre gondolni. A bevezetőben leírtak alapján
pedig az is látható, hogy e tekintetben merre halad Európa. Úgy gondolom tehát nem helyes, hogy U13-as
korosztályig nincs megszervezve a heti rendszerességű versenyzés Magyarországon. A Bozsik-tornák csupán 3
hetente biztosítanak játéklehetőséget, ráadásul ezeken a rendezvényeken nincs se eredményhírdetés, se
továbbjutás, sőt bajnokot sem hírdetnek. Nyilvánvaló cél a játék megszerettetése, ami ötletnek jó, szélesíti is a
tömegbázist, de a klubszintű utánpótlás minőségi versenyeztetését nem oldja meg. Sőt, biztonsággal állítható,
hogy ez nem az a „képző-versenyeztető-rendszer” amivel egy mai átlag európai labdarúgópalánta felnő.
Mit kellene tenni? A Bozsik-tornákat minél előbb át kellene alakítani országos tornasorozatokká, ahol van
továbbjutás, kiesés, döntő, kupa, érem és eredményhírdetés. A tornák lebonyolításánál ügyelni kellene arra,
hogy eredménytől függetlenül minden gyerek ugyanannyit focizhasson. Ha tehát valaki „kiesett”, akkor is
legyen lehetősége egy későbbi tornán, a maga szintjén tovább játszani. A rendszer előnye lenne továbbá, hogy
a kiírásból adódóan szélesebb rálátás nyílna már egészen kis kortól az országos erőviszonyokra. A mérkőzések
színvonala, a gyerekek motiváltsága garantált, hiszen az így kiírt mérkőzéssorozatnak mindig van rövid távú
célja, távlati célja és végcélja, akárcsak a „nagyoknál”. Azt, hogy ezeket a sportszakmai célokat az eredményt
illetően helyén kell kezelni, a fentiekben már kifejtettük. Mondjuk úgy, hogy ez mindig is szemléletbeli
probléma (marad) a gyerekfoci körül, amin azonban dolgozni lehet, sőt kell. Az viszont, hogy ilyen sportszakmai
versenycélokra már gyerekkorban szükség van, az megkérdőjelezhetetlen/legalábbis az európai up. képzésben.
Csak tornákra járni nem elég!
A tornarendszeren túl be kellene vezetni a feljutásos bajnokságokat is. Mégpedig egészen kis kortól területi
alapon. A kisebbeknél be lehet iktatni egy előselejtezőkört is, hogy az erőviszonyok az egyes bajnokságokban
később közel azonosak legyenek. Az így elindított bajnokságokkal jól le lehet fedni a „mennyiségi”
versenyeztetést. Hosszú távon ugyanis ez számít, hiszen csakis mérkőzésekkel lehet beleszokni abba, ami az
élsport alfája és omegája: „megtanulni nyerni”! Ahhoz, hogy ezt a célt a magyar labdarúgás az
utánpótlásképzésben megvalósítsa, egy egyszerű régi mondást kell csak szem előtt tartani: a gyerekeket
„hagyni kell játszani”, a játékot azonban olyan szervezeti és versenykeretek közé kell terelni, hogy az a képzést
szolgálja. Meggyőződésem, ugyanis, hogy csakis egy kidolgozott, teljesítményorientált alapokon nyugvó
versenyrendszerrel lehet „éles helyzetben” képezni.
Ha pedig ilyen szemüvegen keresztül vizsgáljuk a kijelentést, hogy „az eredmény miért (nem) fontos”, akkor
önmagát magyarázza a megoldás is: képzés nélkül nincs versenyzés, kellő számú és színvonalú „tétmérkőzés”
nélkül viszont nem beszélhetünk optimális képzésről se.
Összefoglalás
A magyar labdarúgó utánpótlásnak szüksége van egy szervezett, számszerileg több mérkőzésidőpontot
biztosító versenyrendszerre. Ez egyfelől le kell, hogy fedje a tömegsportot, de meg kell szervezze az élsportra
törekvő képzés „versenyzés”-komponensét is. Egy fiatal focistának kiskorától fogva kell belenőnie egy
egészséges versenyszellembe, amit a konkurenciaharc és a küzdelem dominál. Heti rendszerességgel kell tehát
a fiataloknak meccs-megmérettetésben pallérozódniuk, megpedig úgy, hogy értéke legyen a győzelemnek és
célja a hétközi edzések fáradozásának. Ezek a tényezők lesznek ugyanis később alappillérei az eredményeket is
felmutatni tudó élsportnak.
A cikk szerzője Mihály Péter. A Cordial kupa magyarországi versenysorozatának alapítója, 2007-től 2013-ig a
rendezvény koordinátora.
2014. február 17.
Az európai versenytrend
Az utánpótlás versenyeztetése Európában tendenciálisan abba az irányba halad, amerre az élvonalbeli
labdarúgás is. Sorozatos mérkőzésterhelés alatt vannak a felnőttek, ergo több mérkőzést játszanak már a
gyerekek is. A képzésben éppen ezért egyre nagyobb szerepet kap a játéktapasztalat megszerzése és a mielőbbi
versenyrutin elsajátítása. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy 8-9 éves kortól szinte heti ritmusban játszanak
egymással az utánpótláscsapatok.
A nevesebb nyugat-európai klubok fiataljai egészen zsenge kortól rendszeresen vesznek részt külföldi tornákon,
így a gyerekek már a kezdetektől szinte magukba szívják a nemzetközi rutint és játéktapasztalatot. S mintha ez
nem lenne elég, a 2013/2014-es szezontól az UEFA kötelező érvénnyel bevezette az ún. „Junior Bajnokok
Ligája” mérkőzéssorozatot is.
A trend azonban nem csak a jéghegy csúcsán követhető nyomon. Egy másodosztályú német klub ( VfL Bochum)
U9-es korosztálya pl. a következő programmal kezdte az idei esztendőt:
2014. január 5.: teremtorna
2014. január 11-12.: teremtorna
2014. január 18.: edzőmérkőzés
2014. január 25. edzőmérkőzés
2014. január 26-27., edzőmérkőzés
2014. február 1-2. SZABAD HÉTVÉGE
2014. február 9., edzőmérkőzés
2014. február 15-16., teremtorna
* Forrás: http://www.vfl-bochum.de
(Nem) csak az eredmény a fontos!
A hazai szakma egy régóta rosszul értelmezett vesszőparipája, hogy a gyerekeknél „nem az eredmény a fontos”.
Ezt a kijelentést azonban érdemes átgondolni, de legalábbis újrafogalmazni. Az eredmény ugyanis fontos, sőt
mondhatni, hogy a legfontosabb, hiszen a sport versengés, ami arról, szól, hogy a sportoló egyénként vagy
csapatként legyőzze az ellenfelet. Ez pedig már a 7-8 éves korú gyerekeknél is igaz, hiszen mit szeretnének?
Játszani és győzni! Ez rendben is van. A baj akkor kezdődik, amikor a szülőknek és az edzőknek a hétvégi
mérkőzés végeredménye fontosabb lesz, mint maguknak a gyerekeknek. Ez azonban egy olyan általános
probléma, ami nem ország függő, s mint jelenség szinte mindenhol körülveszi a gyerekfocit. A
szemléletváltásért sokat kell tenni, a kluboknak és a Szövetségnek egyaránt. Üdvözlendő kezdeményezés volt
nemrégiben, hogy a Ferencváros utánpótlásrészlege bevezette az ún. zártkapus edzéseket, melynek
következtében csupán havi rendszerességgel van nyílt edzése az utánpótláscsapatoknak. Az ötlet nem új, de a
gyerekeket szolgálja, ezért máshol is követendő lehet.
Az edzők példamutatása azonban még ennél is többet nyom a latba. Hiszen ha a hétvégi meccs feszültségében
nem sikerül kontrollálni saját magukat, akkor a szülőktől sem várható el ugyanez. A végén pedig a gyerek issza
meg a levét, pedig ő eredetileg úgy indult otthonról, hogy focizni szeretne és a csapatával „nyerni akar”! Tehát
kezdetben minden rendben volt.
Ha már sorrend, akkor: 1., Versenyzés, 2., Kiválasztás, 3., Képzés
Az elmúlt évtized foci-fejlődésének köszönhetően az utánpótlásképző centrumok a „kiválasztás”, „képzés” és
„versenyzés” hármas egységéből egyre nagyobb szerepet tulajdonítanak a versenyzésnek. A versenyzésre pedig
leginkább versenyzéssel készítik fel a fiatalokat. Ez az aspektus az, ami viszont Magyarországon a
legszembetűnőbben épp az ellenkező irányba halad. Arról ugyanis lehet eszmét cserélni, hogy milyen képzési
irányvonal a helyes, elvitathatatlan azonban, hogy csakis mennyiségi és lehetőleg azon belül is minőségi
versenyeztetéssel lehet elérni azt, hogy 14-15 éves korra, ne csak focizni tudó, de komoly
mérkőzéstapasztalattal felvértezett játékosok kerüljenek át az ifjúsági csapatokba.
A megfelelő szervezettségű verseny kétség kívül vonzza a tömeget, ilyen pl. a Bozsik-tornák ötlete, ami kiváló
kezdeményezés, hiszen olyan fiatalokat is elér, akik egyébként labdába se rúgnának. A rendezvényeken
keresztül tömegesíti a labdarúgást. Több focista közül pedig több tehetség kerülhet ki. A baj csak az, hogy a
Bozsik-tornák bevezetésével az élvonalbeli képzésre törekvő klubok is tömegsport szintű versenyeztetésre
kényszerülnek. Egyet ugyanis nem szabad elfelejteni: a labdarúgásnak vannak olyan elemei, ami csakis
mérkőzéshelyzetben sajátítható el. Elég csak a mentális tényezőkre gondolni. A bevezetőben leírtak alapján
pedig az is látható, hogy e tekintetben merre halad Európa. Úgy gondolom tehát nem helyes, hogy U13-as
korosztályig nincs megszervezve a heti rendszerességű versenyzés Magyarországon. A Bozsik-tornák csupán 3
hetente biztosítanak játéklehetőséget, ráadásul ezeken a rendezvényeken nincs se eredményhírdetés, se
továbbjutás, sőt bajnokot sem hírdetnek. Nyilvánvaló cél a játék megszerettetése, ami ötletnek jó, szélesíti is a
tömegbázist, de a klubszintű utánpótlás minőségi versenyeztetését nem oldja meg. Sőt, biztonsággal állítható,
hogy ez nem az a „képző-versenyeztető-rendszer” amivel egy mai átlag európai labdarúgópalánta felnő.
Mit kellene tenni? A Bozsik-tornákat minél előbb át kellene alakítani országos tornasorozatokká, ahol van
továbbjutás, kiesés, döntő, kupa, érem és eredményhírdetés. A tornák lebonyolításánál ügyelni kellene arra,
hogy eredménytől függetlenül minden gyerek ugyanannyit focizhasson. Ha tehát valaki „kiesett”, akkor is
legyen lehetősége egy későbbi tornán, a maga szintjén tovább játszani. A rendszer előnye lenne továbbá, hogy
a kiírásból adódóan szélesebb rálátás nyílna már egészen kis kortól az országos erőviszonyokra. A mérkőzések
színvonala, a gyerekek motiváltsága garantált, hiszen az így kiírt mérkőzéssorozatnak mindig van rövid távú
célja, távlati célja és végcélja, akárcsak a „nagyoknál”. Azt, hogy ezeket a sportszakmai célokat az eredményt
illetően helyén kell kezelni, a fentiekben már kifejtettük. Mondjuk úgy, hogy ez mindig is szemléletbeli
probléma (marad) a gyerekfoci körül, amin azonban dolgozni lehet, sőt kell. Az viszont, hogy ilyen sportszakmai
versenycélokra már gyerekkorban szükség van, az megkérdőjelezhetetlen/legalábbis az európai up. képzésben.
Csak tornákra járni nem elég!
A tornarendszeren túl be kellene vezetni a feljutásos bajnokságokat is. Mégpedig egészen kis kortól területi
alapon. A kisebbeknél be lehet iktatni egy előselejtezőkört is, hogy az erőviszonyok az egyes bajnokságokban
később közel azonosak legyenek. Az így elindított bajnokságokkal jól le lehet fedni a „mennyiségi”
versenyeztetést. Hosszú távon ugyanis ez számít, hiszen csakis mérkőzésekkel lehet beleszokni abba, ami az
élsport alfája és omegája: „megtanulni nyerni”! Ahhoz, hogy ezt a célt a magyar labdarúgás az
utánpótlásképzésben megvalósítsa, egy egyszerű régi mondást kell csak szem előtt tartani: a gyerekeket
„hagyni kell játszani”, a játékot azonban olyan szervezeti és versenykeretek közé kell terelni, hogy az a képzést
szolgálja. Meggyőződésem, ugyanis, hogy csakis egy kidolgozott, teljesítményorientált alapokon nyugvó
versenyrendszerrel lehet „éles helyzetben” képezni.
Ha pedig ilyen szemüvegen keresztül vizsgáljuk a kijelentést, hogy „az eredmény miért (nem) fontos”, akkor
önmagát magyarázza a megoldás is: képzés nélkül nincs versenyzés, kellő számú és színvonalú „tétmérkőzés”
nélkül viszont nem beszélhetünk optimális képzésről se.
Összefoglalás
A magyar labdarúgó utánpótlásnak szüksége van egy szervezett, számszerileg több mérkőzésidőpontot
biztosító versenyrendszerre. Ez egyfelől le kell, hogy fedje a tömegsportot, de meg kell szervezze az élsportra
törekvő képzés „versenyzés”-komponensét is. Egy fiatal focistának kiskorától fogva kell belenőnie egy
egészséges versenyszellembe, amit a konkurenciaharc és a küzdelem dominál. Heti rendszerességgel kell tehát
a fiataloknak meccs-megmérettetésben pallérozódniuk, megpedig úgy, hogy értéke legyen a győzelemnek és
célja a hétközi edzések fáradozásának. Ezek a tényezők lesznek ugyanis később alappillérei az eredményeket is
felmutatni tudó élsportnak.
A cikk szerzője Mihály Péter. A Cordial kupa magyarországi versenysorozatának alapítója, 2007-től 2013-ig a
rendezvény koordinátora.
2014. február 17.
A cikk szerzője Mihály Péter. A Cordial kupa magyarországi versenysorozatának alapítója, 2007-től 2013-ig arendezvény koordinátora.
- Reformjavaslat a hazai up. versenyrendszeréhez (U14-ig)
Az európai versenytrend
Az utánpótlás versenyeztetése Európában tendenciálisan abba az irányba halad, amerre az élvonalbeli
labdarúgás is. Sorozatos mérkőzésterhelés alatt vannak a felnőttek, ergo több mérkőzést játszanak már a
gyerekek is. A képzésben éppen ezért egyre nagyobb szerepet kap a játéktapasztalat megszerzése és a mielőbbi
versenyrutin elsajátítása. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy 8-9 éves kortól szinte heti ritmusban játszanak
egymással az utánpótláscsapatok.
A nevesebb nyugat-európai klubok fiataljai egészen zsenge kortól rendszeresen vesznek részt külföldi tornákon,
így a gyerekek már a kezdetektől szinte magukba szívják a nemzetközi rutint és játéktapasztalatot. S mintha ez
nem lenne elég, a 2013/2014-es szezontól az UEFA kötelező érvénnyel bevezette az ún. „Junior Bajnokok
Ligája” mérkőzéssorozatot is.
A trend azonban nem csak a jéghegy csúcsán követhető nyomon. Egy másodosztályú német klub ( VfL Bochum)
U9-es korosztálya pl. a következő programmal kezdte az idei esztendőt:
2014. január 5.: teremtorna
2014. január 11-12.: teremtorna
2014. január 18.: edzőmérkőzés
2014. január 25. edzőmérkőzés
2014. január 26-27., edzőmérkőzés
2014. február 1-2. SZABAD HÉTVÉGE
2014. február 9., edzőmérkőzés
2014. február 15-16., teremtorna
* Forrás: http://www.vfl-bochum.de
(Nem) csak az eredmény a fontos!
A hazai szakma egy régóta rosszul értelmezett vesszőparipája, hogy a gyerekeknél „nem az eredmény a fontos”.
Ezt a kijelentést azonban érdemes átgondolni, de legalábbis újrafogalmazni. Az eredmény ugyanis fontos, sőt
mondhatni, hogy a legfontosabb, hiszen a sport versengés, ami arról, szól, hogy a sportoló egyénként vagy
csapatként legyőzze az ellenfelet. Ez pedig már a 7-8 éves korú gyerekeknél is igaz, hiszen mit szeretnének?
Játszani és győzni! Ez rendben is van. A baj akkor kezdődik, amikor a szülőknek és az edzőknek a hétvégi
mérkőzés végeredménye fontosabb lesz, mint maguknak a gyerekeknek. Ez azonban egy olyan általános
probléma, ami nem ország függő, s mint jelenség szinte mindenhol körülveszi a gyerekfocit. A
szemléletváltásért sokat kell tenni, a kluboknak és a Szövetségnek egyaránt. Üdvözlendő kezdeményezés volt
nemrégiben, hogy a Ferencváros utánpótlásrészlege bevezette az ún. zártkapus edzéseket, melynek
következtében csupán havi rendszerességgel van nyílt edzése az utánpótláscsapatoknak. Az ötlet nem új, de a
gyerekeket szolgálja, ezért máshol is követendő lehet.
Az edzők példamutatása azonban még ennél is többet nyom a latba. Hiszen ha a hétvégi meccs feszültségében
nem sikerül kontrollálni saját magukat, akkor a szülőktől sem várható el ugyanez. A végén pedig a gyerek issza
meg a levét, pedig ő eredetileg úgy indult otthonról, hogy focizni szeretne és a csapatával „nyerni akar”! Tehát
kezdetben minden rendben volt.
Ha már sorrend, akkor: 1., Versenyzés, 2., Kiválasztás, 3., Képzés
Az elmúlt évtized foci-fejlődésének köszönhetően az utánpótlásképző centrumok a „kiválasztás”, „képzés” és
„versenyzés” hármas egységéből egyre nagyobb szerepet tulajdonítanak a versenyzésnek. A versenyzésre pedig
leginkább versenyzéssel készítik fel a fiatalokat. Ez az aspektus az, ami viszont Magyarországon a
legszembetűnőbben épp az ellenkező irányba halad. Arról ugyanis lehet eszmét cserélni, hogy milyen képzési
irányvonal a helyes, elvitathatatlan azonban, hogy csakis mennyiségi és lehetőleg azon belül is minőségi
versenyeztetéssel lehet elérni azt, hogy 14-15 éves korra, ne csak focizni tudó, de komoly
mérkőzéstapasztalattal felvértezett játékosok kerüljenek át az ifjúsági csapatokba.
A megfelelő szervezettségű verseny kétség kívül vonzza a tömeget, ilyen pl. a Bozsik-tornák ötlete, ami kiváló
kezdeményezés, hiszen olyan fiatalokat is elér, akik egyébként labdába se rúgnának. A rendezvényeken
keresztül tömegesíti a labdarúgást. Több focista közül pedig több tehetség kerülhet ki. A baj csak az, hogy a
Bozsik-tornák bevezetésével az élvonalbeli képzésre törekvő klubok is tömegsport szintű versenyeztetésre
kényszerülnek. Egyet ugyanis nem szabad elfelejteni: a labdarúgásnak vannak olyan elemei, ami csakis
mérkőzéshelyzetben sajátítható el. Elég csak a mentális tényezőkre gondolni. A bevezetőben leírtak alapján
pedig az is látható, hogy e tekintetben merre halad Európa. Úgy gondolom tehát nem helyes, hogy U13-as
korosztályig nincs megszervezve a heti rendszerességű versenyzés Magyarországon. A Bozsik-tornák csupán 3
hetente biztosítanak játéklehetőséget, ráadásul ezeken a rendezvényeken nincs se eredményhírdetés, se
továbbjutás, sőt bajnokot sem hírdetnek. Nyilvánvaló cél a játék megszerettetése, ami ötletnek jó, szélesíti is a
tömegbázist, de a klubszintű utánpótlás minőségi versenyeztetését nem oldja meg. Sőt, biztonsággal állítható,
hogy ez nem az a „képző-versenyeztető-rendszer” amivel egy mai átlag európai labdarúgópalánta felnő.
Mit kellene tenni? A Bozsik-tornákat minél előbb át kellene alakítani országos tornasorozatokká, ahol van
továbbjutás, kiesés, döntő, kupa, érem és eredményhírdetés. A tornák lebonyolításánál ügyelni kellene arra,
hogy eredménytől függetlenül minden gyerek ugyanannyit focizhasson. Ha tehát valaki „kiesett”, akkor is
legyen lehetősége egy későbbi tornán, a maga szintjén tovább játszani. A rendszer előnye lenne továbbá, hogy
a kiírásból adódóan szélesebb rálátás nyílna már egészen kis kortól az országos erőviszonyokra. A mérkőzések
színvonala, a gyerekek motiváltsága garantált, hiszen az így kiírt mérkőzéssorozatnak mindig van rövid távú
célja, távlati célja és végcélja, akárcsak a „nagyoknál”. Azt, hogy ezeket a sportszakmai célokat az eredményt
illetően helyén kell kezelni, a fentiekben már kifejtettük. Mondjuk úgy, hogy ez mindig is szemléletbeli
probléma (marad) a gyerekfoci körül, amin azonban dolgozni lehet, sőt kell. Az viszont, hogy ilyen sportszakmai
versenycélokra már gyerekkorban szükség van, az megkérdőjelezhetetlen/legalábbis az európai up. képzésben.
Csak tornákra járni nem elég!
A tornarendszeren túl be kellene vezetni a feljutásos bajnokságokat is. Mégpedig egészen kis kortól területi
alapon. A kisebbeknél be lehet iktatni egy előselejtezőkört is, hogy az erőviszonyok az egyes bajnokságokban
később közel azonosak legyenek. Az így elindított bajnokságokkal jól le lehet fedni a „mennyiségi”
versenyeztetést. Hosszú távon ugyanis ez számít, hiszen csakis mérkőzésekkel lehet beleszokni abba, ami az
élsport alfája és omegája: „megtanulni nyerni”! Ahhoz, hogy ezt a célt a magyar labdarúgás az
utánpótlásképzésben megvalósítsa, egy egyszerű régi mondást kell csak szem előtt tartani: a gyerekeket
„hagyni kell játszani”, a játékot azonban olyan szervezeti és versenykeretek közé kell terelni, hogy az a képzést
szolgálja. Meggyőződésem, ugyanis, hogy csakis egy kidolgozott, teljesítményorientált alapokon nyugvó
versenyrendszerrel lehet „éles helyzetben” képezni.
Ha pedig ilyen szemüvegen keresztül vizsgáljuk a kijelentést, hogy „az eredmény miért (nem) fontos”, akkor
önmagát magyarázza a megoldás is: képzés nélkül nincs versenyzés, kellő számú és színvonalú „tétmérkőzés”
nélkül viszont nem beszélhetünk optimális képzésről se.
Összefoglalás
A magyar labdarúgó utánpótlásnak szüksége van egy szervezett, számszerileg több mérkőzésidőpontot
biztosító versenyrendszerre. Ez egyfelől le kell, hogy fedje a tömegsportot, de meg kell szervezze az élsportra
törekvő képzés „versenyzés”-komponensét is. Egy fiatal focistának kiskorától fogva kell belenőnie egy
egészséges versenyszellembe, amit a konkurenciaharc és a küzdelem dominál. Heti rendszerességgel kell tehát
a fiataloknak meccs-megmérettetésben pallérozódniuk, megpedig úgy, hogy értéke legyen a győzelemnek és
célja a hétközi edzések fáradozásának. Ezek a tényezők lesznek ugyanis később alappillérei az eredményeket is
felmutatni tudó élsportnak.
