BALLAI ATTILA
2022.11.26 23:24 Frissítve: 2022.12.01 00:01

A szeretet hármas egysége – Ballai Attila publicisztikája

 

MÁR MAJDNEM MINDEN MÉRHETŐ. Az élet bármely területén, így a sportban is. Tapasztaljuk ezt a labdarúgó-vb-n és a múlt héten véget érő női kézilabda Eb-n egyaránt. A játékosok, csapatok számszerűsíthető, fizikai mutatói a szakértő és az egyszeri szurkoló számára is látlelettel érnek fel. A mérkőzés után ránk zúdul az adatrengeteg, mi pedig a futómennyiség és -sebesség, a lövőerő, a passzok pontossága, a védési hatékonyság, a védekezésben produkált ütközések száma, támadásban a gólszerzési kísérlet/gól aránypár posztonkénti bontása és egyebek alapján magától értetődően kijelentjük: hát persze, napnál világosabb, ezért nyertünk, ezért kaptunk ki.

Vagy nem. Mert csak majdnem minden mérhető. Ugyanis az élsportolónak a fizikai adottságain, paraméterein túl lelke is van. Amit a tudomány mai állása szerint még pontosan meghatározni, lokalizálni sem tudunk. Úgy vagyunk vele, mint eleink az elektromossággal a 18. századig; valaminek lennie kell, és óriási erő lakozhat benne, mert látjuk, hogy villámlik az ég, hogy bizonyos tárgyak egymáshoz dörzsölése szikrákat gerjeszt, de ennyi, és nem több.

Körülbelül itt tartanak a modern idők lélekbúvárai. Le-lebuknak a felszín alá, de igazán mélyre még nem merülnek. Majd, ha egyszer képesek lesznek rá, az alapvetően át fogja írni az emberi teljesítőképesség, így a versenysport alapjait is.

Mindez kísérteties helyzetben villant belém a napokban. Sokadszor kellett értékelnem a női kézilabda Eb-t, a mieink 11. helyét, és nem kívántam századszor is elismételni, hogy megengedhetetlen teljesítménnyel kaptunk ki a kulcsmeccsen a gyengécske horvátoktól, hogy felfoghatatlan, miként fogy el az oxigénünk a második félidő elejére vagy közepére, hogy a hazai utánpótlás-nevelés jó tíz esztendeje kivételezett helyzetében érthetetlen, miért nincs öt, tíz huszonöt–huszonnyolc éves, a nemzetközi élvonalhoz tartozó klasszisunk, akik mellé be lehetne építeni a húszas éveik elején járó reménységeinket. Ennél legalább gondolatban tovább akartam lépni, ezért beültem elmélkedni a kézilabda-szövetség egyik üres irodájába, amelynek sarkában történetesen Török Bódog mellszobra áll. Az 1965-ös világbajnok női kézilabda-válogatott szövetségi kapitányáé. A talapzaton Bogyi bácsi emblematikus igazsága olvasható, új bekezdésben idézem:

„Sikerünk titka a játék szeretete, egymás szeretete és a hazaszeretet.”

Persze, már hallani vélem a fanyalgást: hagyjuk ezt, akkoriban fából volt a kocka alakú labda, öt lőtt góllal lehetett világbajnoki döntőt nyerni, a passzív játék fogalma híján a vezető csapat akár napnyugtáig adogathatott egymás között, és nem lévén wax, a játékosok benyálazták az ujjaikat, hogy ragadjon hozzájuk a labda.

Ez részben igaz is. Az viszont teljes egészében az, hogy az emberi természet nagyjából örök. (Még ha a mai, „letörekvő” új korosztály számos képviselője úgy tesz, mintha az előző ötven, száz generáció tagjai folyamatos és súlyos tévedésben éltek volna.) Meggyőződésem szerint ezért is jelentene döbbenetes áttörést, revelációszerű felismerést, ha a Török Bódog által említett értékeket képesek lennénk számszerűsíteni, azok meglétét vagy hiányát a játékosokban százas skálán megjeleníteni, és ezt az elért eredményekkel összevetni. Ám mivel erre egyelőre esély sincs, kénytelen vagyok feltevésekre, gyakorlati példákra hagyatkozni.

Kezdve onnan, mit értünk a játék szeretetén. Azt, hogy választott sportágunk nem a munkánk, hanem az életformánk, amelynek csúcspontja a nagy verseny, a nagy mérkőzés. Ha ez eljön, mindent, de mindent annak rendelünk alá; megszűnik tér és idő, azaz – kézilabdától vagy futballtól függően – hússzor negyven, hatvanszor százhúsz méterre, illetve hatvan és kilencven percre korlátozódik a világunk. Ami ezen kívül esik, az átmenetileg nincs is. Miképpen a Bánk bánt alakító művész léte is a színpad, nem szól ki előadás közben a kedvesének, nem üzen az emberiségnek.

Egymás szeretete mindenféle küzdelem győzedelmes megvívásának alapja. Hiszen a csata kellős közepén, a legádázabb pillanatokban már nem fennkölt, áttételes eszmékért küzdünk, hanem magunkért, a szeretteinkért. Azokért, akik a sorban – a védőfalban, a támadóalakzatban – tőlünk balra és jobbra állnak. Akikkel vállvetve megyünk előre vagy hátrálunk, akikből, csupán oldalra pillantva, erőt, bátorságot meríthetünk. Ki ne érezné, hogy a gyermekeiért képes lenne meghalni is? Ha majdnem ugyanezt táplálod a csapattársaid iránt és viszont, félig már nyertél. Ha ellenben azt kell látnod, hogy a melletted lévő tessék-lássék vesz részt a kézitusában, máris lanyhul a te harci szellemed is.

A hazaszeret fogalmát, értékét felesleges fejtegetni. Akiben elrendeltetetten kódolva van, annak azért. Akinek a puszta szó olvastán görcsbe rándul a gyomra, hogy jaj, már megint kezdi, annak azért.

Sorolhatnék negatív példákat is a közelmúltból arra, hogy e hármas érték hiánya hova, milyen vereségekhez, fejre állásokhoz, emberi és szakmai csődökhöz vezethet. Bevallom, nagy is a kísértés, de inkább átlendülök a másik, a pozitív pólusra. Elsőként Montenegró női kézilabdázóihoz. E három magyar megyényi, hatszázezer lelket számláló kicsi ország csapata bronzérmet nyert az Európa-bajnokságon, a harmadik helyért a franciák felett diadalmaskodva. Aki látta a harminchetedik életévét taposó, korábbi Eb- és BL-győztes, olimpiai ezüstérmes Jovanka Radicsevicset az önkívületihez hasonló állapotban hazája himnuszát üvölteni, a jobb szélről berepülni és gólt lőni, ihletett ábrázattal visszarohanni védekezni, sima csoportmeccs után a zokogástól rázkódni, annak nem kell mindezt túlragozni. Legfeljebb a montenegrói himnusz egy-egy sorát idézném, szabad fordításban: „Oh, ragyogó májusi hajnal, édesanyánk, Montenegró / Szikláid fiai vagyunk, és tisztességed őrzői... Szeretünk téged, sziklás bérceidet, amelyek soha nem ismerték a szolgaság szégyenletes láncait.” (A rigómezei csata után, Szerbia majdnem fél évezredes török megszállása idején sem volt képes soha Montenegró legmagasabb ormait és népét leigázni az oszmán birodalom.)

Montenegró himnusza, pontosabban a hatása szinte példátlan. De csak szinte, mert egy ízben átéltem ehhez foghatót. Iráni csapattól és közönségtől, igaz, nem a mostani, hanem az 1998-as futball-vb-n. Az Egyesült Államok elleni, lyoni csoportmeccsen ott ültem a Gerland Stadion lelátóján, és megigézett az élmény. Játékos és szurkoló mintha középkori ütközethez sorakozott volna fel, úgy énekelt és fohászkodott a döntő roham előtt, Hodadad Azizi csatár és hadvezér pedig így nyilatkozott: „Mártírok családjainak ezrei várják el tőlünk a győzelmet, és mi győzni is fogunk, értük.” Így is történt. Közepes képességekkel, földöntúli elszántsággal.

Szöges ellentétben a 2022-es vb-n bemutatkozó iráni csapattal, amely az otthont felforgató belharc miatt teljes identitászavarral, némán szenvedte végig a himnuszt, és kiürült lélekkel tántorgott bele a 6–2-es verésbe. A második meccs Wales ellen aztán egészen más képet mutatott. Nem zárható ki, hogy a halálos fenyegetések miatt, de hinni szeretném, hogy azért, mert a sportolók felismerték, a vb-n mégis a hazájukat képviselik, ami sokkal több az aktuálisan uralkodó rezsimnél.

Ennél messzebb most nem is merészkednék. Befejezésképpen inkább ismét felidézem Török Bódog alaptézisét, valamint egy másik magyar világbajnok kézilabdacsapatot, amely mintha ugyanerre a régi funda­mentumra épült volna. A 2018-as junior-vb-győztes lányok egyike a norvégok elleni diadalmas, az elvesztett első után a második félidőben 18–10-es rohamot hozó döntő után a szurkolói zóna színpadán így lelkendezett a társaknak: „Köszönöm, hogy befogadtatok, pedig csak három hónapja vagyok veletek, Csibe (Faluvégi Dorottya) mégis azt mondta, hogy ha kell, meghalna értem. Én is meghalnék értetek.” Székelyudvarhelyi barátom e-mailje erre erősített rá: „Sírva néztem, hogy a magyar csajok mennyire átszellemültem tele torokból énekelték a Himnuszt Debrecenben. Van remény, van magyar jövő!”

Isten adja, hogy legyen! Kézilabdában is. Kell hozzá persze a skandinávokhoz mérhető, jelenleg tőlük bántóan elmaradó állóképesség, futógyorsaság és -mennyiség, súlypontemelkedés is. No meg a Bogyi bácsi-féle szeretet hármas egysége. Ami egyszer már megvolt – és végleg el nem veszhetett.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

2023.01.05 21:56:56

Foci vb 2022 nemzetisport.hu

NS-VÉLEMÉNY. Nehéz összehasonlítani a 2022-es vb-aranyérmes argentin válogatottat az évtizedekkel ezelőtti csapatokkal.

2023.01.04 21:38:36

Foci vb 2022 nemzetisport.hu

NS-VÉLEMÉNY. A gazdasági érdekek mindig legyőzik a szakmai indokokat.

2022.12.31 00:19:21

Foci vb 2022 nemzetisport.hu

ALAPVONAL. LUCIFER Hiú törekvés! Mert egyént sosem / Hozandsz érvényre a kor ellenében: / A kor folyam, mely visz vagy elmerít, / Úszója, nem vezére az egyén. / Kiket nagyoknak mond a krónika, / Azok mind, kik meghallották, mi a kor dala.