Új spanyol fegyver: meddőnek álcázott fölény

Lassan járt a labda! – állapította meg az egyik spanyol szaklap, ebben jelölve meg a fő okát annak, hogy Vicente del Bosque csapata csak nagy nehézségek árán, csupán a hajrában, egy-egy Iker Casillas-bravúrnak és zseniális Cesc Fabregas-passznak köszönhetően csikarta ki a győzelmet Horvátország ellen (1–0).

A labdajáratás és a tanácstalanság, pontosabban a támadásgyorsítási lehetőségek szűkössége a televízió előtt ülve is érzékelhető volt – nézzük meg, alátámasztják-e a számok ezt az érzetet!

Ha valaki, aki nem látta a mérkőzést, és a játék dinamikáját jellemző alapadatokból (lásd a fenti öt kis grafikont) próbálja rekonstruálni a történteket, nagyon könnyen a következőkre juthat.

A spanyolok – alkalmazván a továbbjutástól karnyújtásnyira, mégis kissé kényelmetlen helyzetben lévő nagycsapatok óvatos harcmodorát – valószínűleg biztonsági passzokkal őrizték az eredményt és érték el a kimagasló labdatartási mutatót (67.8), mert amint élesedett a helyzet (párharcok!) vagy felgyorsult a játék (támadások!), a horvátok többnyire partnerek voltak.

Nem jár messze a valóságtól, aki így okoskodik.

KÖZÉPEN ELHALÓ TÁMADÁSOK

A makroadatokban nincs semmi meglepő: a spanyolok jóval több támadást indítottak (91), mint horvát ellenfeleik (66), jóval többször célozták meg a kaput is (15–6), az átlagos helyezkedési mutatók alapján a meccs nagy részében egy térfél (de legfeljebb a pálya kétharmada) is elegendő lett volna az előadáshoz.

És mégis: veszélyteremtésben már korántsem volt oly nagy a különbség – és itt most nemcsak a végeredményre és az egyetlen igazán nagy kapusbravúrra, az Iker Casillas fényét emelő Rakitic-fejesre gondolunk.

A horvátok többször próbálták meg gyors támadással meglepni ellenfelüket, mint a spanyolok őket (17:9) – ez magától értetődőn következett az alapfelállásból. Árnyalja a képet, hogy sokszor Stipe Pletikosa kirúgásaira, kidobásaira épültek ezek a megiramlások, vagyis sok volt bennük a kockázat – nem is született belőlük egyetlen gól sem.

Azt viszont senki sem véste előre kőbe, hogy a horvátoknak kell (legalábbis arányaiban) bátrabban használni a széleket támadásépítésre.

Pedig így történt. A spanyolok – mivel ellenfelük sikeresen zárta le a területeket, vágta el a folyosók onnansó végét – többnyire középen erőltették a támadásokat.

Ez még nem lett volna teljességgel idegen a hagyományos spanyol harcmodortól. Csakhogy egyrészt határozott volt a horvát jelenlét a spanyol támadásokat általában olajozó kényszerítő passzok szektorában, másrészt Fernando Torres most nincs olyan formában, hogy egy-egy váratlan és lendületes megmozdulással szétzúzza ezeket a nagy gonddal felépített állásokat.

LABDATARTÁS ÉS TANÁCSTALANSÁG

Érdemes felidézni a spanyolok passzolási adatait az előző két mérkőzésről: az olaszok ellen 779, Írország ellen 901 passzal kísérleteztek a spanyol játékosok – mind az 1., mind a 2. csoportfordulóban az övék volt a legmagasabb mutató. A horvátok elleni 744 átadással szintén jó eséllyel pályáznak efféle babérokra.

Az érdekesség az átadások fajtáinak megoszlásában bujkál. A három mérkőzésen abszolút értékben (319) és arányaiban is most rögzítette a számítógép a legtöbb labdatartó – tehát a legközelebbi csapattársnak címzett – spanyol passzt, miközben a sikeres kulcs- és gyorsindító passzok száma (12) nem emelkedett. A tűzzel való játék volt ez, de az eredmény ismeretében úgy tűnik, a spanyolok jól mérték fel az ellenfél erejét – és amikor kellett, számíthattak a„a jó kapusnak van szerencséje” tételre.

A kulcspasszok spanyol számadata persze még mindig jóval magasabb, mint a horvátok hasonló mutatója, különösen ha nemcsak a sikeres, hanem a megkísérelt gyors átadások számát nézzük (20 a spanyoloknál, négy a horvátoknál).

Ebből az összevetésből nem juthatunk más következtetésre, mint hogy – amúgy az erőviszonyoknak és az esélyeknek megfelelően – a spanyolok jóval többet tettek a győzelemért, mint ellenfelük.

Hogy a döntés, pontosabban a spanyol gól oly sokáig váratott magára, az főképp annak a következménye, hogy a gyengébb játéktudású horvátok jól gazdálkodtak a rendelkezésükre álló erőforrásokkal.

Összehasonlíthatatlanul jobban, mint például a spanyolok eggyel korábbi ellenfelei, az írek.

Az ilyesféle elemzésekben érdemes hangsúlyozni, hogy mindig kettőn áll a vásár, a statisztikai adatok két csapat egymásnak feszüléséből keletkeznek. Erre most ismét felhívjuk a figyelmet, azzal a felütéssel, hogy Slaven Bilic válogatottja minden mérkőzésén a harcos szláv futball legszebb hagyományait idézően futballozott.

Ez a párharcok felvállalásában, (különösen az ellenfél térfelén) a megnyert párharcokban, a labdaszerzésben, a szabadlabda-szerzésekben mutatkozott meg.

Egyvalami biztos: bárki lesz is a spanyolok ellenfele a negyeddöntőben, erőforrásai felhasználásának hatékonyságában alighanem inkább a horvát mutatókat idézi majd, mintsem az írekét. Aztán hogy az mire lesz elég egy olyan spanyol válogatott ellen, amely hajlandó a saját kapacitásait jobban igénybe venni, mint hétfőn – megtudjuk szombaton.