Képes Sport
KOVÁCS ERIKA
KOVÁCS ERIKA
2021.11.23 16:28 Frissítve: 2021.11.23 16:28

Testvérként vállt vállnak vetve – Decsi András és Decsi Tamás a kardvívásra termett

Egyikőjük már a világ élmezőnyébe küzdötte fel magát, amikor közbeszólt a sérülése, másikuk is elindult az úton, s követte a családi hagyományt, hiszen egyre-másra hordta haza az érmeket. Egyikőjük csaknem tíz éven keresztül Amerikában és Ázsiában dolgozott edzőként, másikuk mindeközben a magyar válogatott oszlopos tagjává vált. És immár hat éve együtt is dolgoznak a testvérek, hiszen Decsi András előbb Szilágyi Áron mestere, majd a férfi kardcsapat edzője lett, amelynek továbbra is tagja öccse, Tamás.

A Decsi családban a kard áll mindenekfelett, de azért otthon előkerül a teniszütő és a gombfoci is (Fotók: Árvai Károly)

 

– Tényleg mindig András a vezér, mert ő a nagy testvér?
Decsi Tamás: Igen. Kiskorom óta úgy élek, hogy a hierarchiában édesapám a családfő, aztán jön Andris – nekem ők példaképek. A sportban és az életben egyaránt.

– Mit szól ehhez?
Decsi András: Nekem ez egyértelmű, tényleg így nőttünk fel. Tomika volt a kisgyerek, sok mindent megengedtünk neki, ő pedig meghálálta. Jól működött ez így mindig, most is – sporton belül és sporton kívül is.

 NÉVJEGY: DECSI ANDRÁS
Született: 1977. április 15., Budapest
Legjobb eredményei kardvívóként: Eb-2. (egyéni, 1997),  junior Európa-bajnok  (egyéni, 1996),  junior összetett világkupa-győztes (egyéni, 1996), kadét-világbajnok (egyéni, 1994)
Legjobb eredményei Szilágyi Áron edzőjeként: olimpiai bajnok (2016, 2021), Eb-2. (2017)
Legjobb eredményei a kardválogatott vezetőedzőjeként: olimpiai 3.  (2021), 2x vb-2. (2017, 2019), vb-3. (2018), Európa-bajnok (2018), Eb-2.  (2019), Eb-3. (2017)

– Tényleg ennyire jó testvérek?
Tamás: Engem az lep meg, hogy nem ez a természetes. A testvéri szeretet mindennél erősebb .

– Így, ennek szellemében is nevelkedtek?
András: Olyan meghitt családi légkör vett körül minket, beleértve a nagyszülőket is, amely magával hozta, kiemelte a család fontosságát, azt, hogy egymásra mindig számíthattunk. Felnőttünk, bővült a család, ám a légkör megmaradt. Enélkül nem is lehetett volna sikereket elérni sehol sem.

– Mit jelent az, hogy Tamás volt a kicsi, és mindent megengedtek neki? Harc csak volt önök között – valamilyen formában.
Tamás: Andris nem azt mondta, hogy mindent megengedtek nekem, hanem azt, hogy sok mindent, azért ez nem ugyanaz...
András: Én pedig arra értettem, hogy a kisgyerekkel rendszerint elnéző az ember. Tomi mozgékony, izgága, okos gyerek volt, amikor meg nem, akkor előfordult, hogy megfegyelmeztem. Ha túlságosan messzire mentem ezen a téren, akkor persze engem fegyelmeztek meg... De valahogy mindig egy úton jártunk: hiába van köztünk öt és fél év, Tomi és a baráti társasága hamar vegyült az enyémmel, összeforrt a kettő, onnantól végképp nem voltak külön járatok.

– Ugye nem akarják elhitetni, hogy sohasem veszekednek?
András: Tényleg nem nagyon szokott ilyen előfordulni.
Tamás: És éppen a hierarchia miatt. Andris megmondja, hogyan és merre – én próbálok érvelni, aztán néha előfordul, hogy egy-két nap elteltével úgy vélekedik, talán mégis nekem van igazam. De a kiindulási alap egyértelműen az, hogy Andrisnak van igaza.
András: Igen, ez az alapállás.
Tamás: Ezt én elfogadtam, így nőttem fel. Ölre menő csatákat nem vívok vele, ha úgy érzem, még sincs igaza, inkább észérvekkel próbálom lefegyverezni.

Decsi András (balra) és Tamás is azt mondja, a tokiói csapatéremnek mindannyian tudtak örülni


AZ NS SZERKESZTŐSÉGÉBEN ELVESZETT A GOMBFOCI...

– Ha már fegyver: minden Decsi karddal a kezében születik?
András: Nálam még kérdés szintjén sem nagyon vetődött fel más sportág.

NÉVJEGY: DECSI TAMÁS
Született: 1982. október 15., Kazincbarcika
Klubja: KVSE
Edzője: Decsi István
Legjobb eredményei: olimpiai 3.?(csapat, 2021), világbajnok (csapat, 2007),?3x vb-2. (csapat, 2016, 2017, 2019), 4x vb-3.(egyéni, 2009; csapat, 2009, 2014, 2018), Európa-bajnok(csapat, 2018), 2x Eb-2.?(2006, 2019), 3x Eb-3. (csapat, 2002, 2015, 2017),junior-világbajnok (egyéni, 2001), 3x junior-vb-2. (egyéni, 1999, 2002; csapat, 2000), junior-vb-3. (csapat, 2002), 2x junior Európa-bajnok (egyéni, 2000; csapat, 1998), junior Eb-2.(csapat, 2001), 2x junior Eb-3. (csapat, 1999, 2000), kadét-vb-3. (egyéni, 1998)

– Megszületett, elindult, és kardot kapott a kezébe?
András: A vízilabda képbe került, mint lehetséges sportág, ám csak az uszodáig jutottunk, a medencéig már nem, de a vívóterembe is tízéves koromtól jártam rendszeresen, addig csak hébe-hóba fordultam meg abban a közegben. Aztán egyre komolyabban vettem, Tomika meg belenőtt ebbe.
Tamás: Én először úsztam, aztán négy évig teniszeztem – nagy szerelem volt, játszom a mai napig. Akkoriban még édesapám is versenyzett, és már Andris is elkezdte, hozták haza a kupákat és az érmeket, nekem pedig ez nagyon imponált. Különösebb késztetés nem volt erre, de tízévesen csak odakeveredtem én is, és ott ragadtam a teremben. Egyébként mi úgy nőttünk fel, hogy a sport központi szerepet játszott az életünkben: amióta az eszemet tudom, mindenféle sportágban összemértük a tudásunkat, az erőnket, tényleg állandóan versengtünk. Hol a gyufaskatulya-pöckölésében, hol helyből távolugrásban, hol asztaliteniszben – amit otthon a kertben lehetett csinálni, azt mi csináltuk. Persze, jó ideig ki voltak osztva a helyek: édesapám az első, Andris a második, én meg a harmadik.

– Mostanság is vetélkednek egymással?
Tamás: Hogyne! A tenisz, kiváltképpen a páros tenisz továbbra is benne van az életünkben, egyérintőzünk, és visszatért a gombfoci: óriási bajnokság folyik a Kertvárosban, amelybe a családon kívül a vívóklub edzői és a barátaink is beszálltak.

– Visszatért?
Tamás: Édesapám 1963 óta gombfocizik. Vannak még abból az időből is gombjaink, ám sajnos egy több száz darabból álló készlet odaveszett – a Nemzeti Sport szerkesztőségében.

– Hogy hol?
András: Szetey András, aki maga is kardvívó volt, majd újságíróként dolgozott a Nemzeti Sportnál, elkérte édesapámtól a készletet, bevitte a szerkesztőségbe, és soha többé nem került hozzánk vissza...

– Én még nem dolgoztam akkoriban a lapnál, de hallottam a legendás gombfoci-bajnokságokról.
Tamás: Na, hát azok a mi gombfocijaink voltak... Újra be kellett szereznünk a gombokat, de feltöltöttük a készletet, és folyik a magyar bajnokság, vannak nemzeti bajnokságok, valamint zajlik a gomblabdarúgó-világliga, ennek már a második szezonja indult el hetvennyolc csapattal.
András: Édesapánknak nagy szerelme volt ez a játék, s bár volt egy hosszabb kihagyásunk, leginkább azért, mert a csapataink eltűntek a Nemzeti Sport szerkesztőségében, a koronavírus-járvány, a lezárások felélesztették a tüzet.

Decsiék állítják: a testvéri szeretet mindennél erősebb


– Ki a jobb?

Tamás: Édesapánk, de mostanra azért már meg-megszorongatjuk őt is, és egyre jobbak a többiek is, határozottan fejlődnek. Mivel a különböző csapatok különböző minőségű gombokat is jelentenek, nem mindig csak a játéktudás dominál.

– Mindig mindent, legalábbis majdnem mindent együtt csinálnak. Sohasem unják meg egymást?
András: Nem.
Tamás: Tényleg nem volt még erre példa.

– Ez a nagy testvéri szeretet, a családi összetartozás nem sérült, amikor Andris nekiindult a nagyvilágnak, és úgy döntött, hogy Ázsiában dolgozik vívóedzőként?
Tamás:  Nehéz időszak volt, de tudtuk, mi és miért történik, mi az értelme.

– És azt is tudták, hogy az egy véges történet lesz?
Tamás: Igen, Andris mindig is tudta és mondta, hogy haza fog térni. Az volt a kérdés, mikor – csaknem tíz év lett belőle.

– Miért indult útnak?
András:  Abban az időben a vívásban nemigen voltak lehetőségek itthon, én meg nagyon benne akartam maradni. Aztán rám talált a feladat: vezetőedző lehettem Ázsiában, közelebbről Hongkongban – ott megvalósíthattam az elképzeléseimet.

– Nem hiányzott a családja?
András: Kiköltözni külföldre, több ezer kilométerre a családtól, nem volt könnyű, persze, hogy hiányoztak a szeretteim. De mivel már akkortájt is volt világkupa-sorozat, Tomiék rendszeresen jöttek hozzám, és én is haza a versenyzőimmel. Ha a világnak arra a tájára vetődtek, én utaztam hozzájuk. Emellett elég hamar sikerült a hongkongiakkal elfogadtatnom azt az elképzelésemet, miszerint ha fejlődni akarnak, közelebb kell kerülniük a vívás bölcsőjéhez, ez pedig nekem Magyarország volt. És innentől nekik is, majd később a szingapúriaknak is. Ez azt jelentette a gyakorlatban, hogy ha errefelé rendeztek egy versenyt, nekünk Budapest volt a bázisunk, ide érkeztünk, itt készültünk, innen utaztunk a viadal helyszínére, s utána ide is jöttünk vissza.
Tamás: És persze emellett többször meg is látogattuk Andrist.

 CSALÁDI PILLANATOK TOKIÓBAN

Az olaszok ellen elszenvedett vereség után a három Decsi, vagyis András, a vezetőedző, Tamás, a versenyző, valamint mestere, István kivonult a csarnokból, és egy pad mellett cövekelt le. A mérhetetlen szomorúság mellett erőt képviseltek – nemigen merte őket senki sem megközelíteni.

„Nagyon szerettünk volna döntőt vívni Tokióban, a zsűri jellemtelensége is közrejátszott abban, hogy nem jött össze – elevenítette fel azokat a perceket Decsi András. – De ez az olimpia volt, az ilyen csalódottság, az ilyen dühös pillanatok után is fel kell állni: törölni kell a történteket, a vereség után nem lehet sokáig keseregni, hiszen vár rád egy nagyon fontos ütközet. Ott, azokban a pillanatokban elsirattuk kicsit az elődöntőt, és erőt gyűjtöttünk a bronzmeccshez. És úgy emlékszem, nemigen szóltunk egymáshoz, leginkább csendben voltunk...”

És akkor Szilágyi Áron végre bevitte a győztes tust!
Kissé nehézkesen alakult a németek elleni bronzcsata utolsó asszója, de háromszoros olimpiai bajnokunk végül csak győzelemre vezette a magyar kardcsapatot, amelynek tagjai egymás nyakában-ölében ünnepelték a sikert. Aztán Decsi Tamás megindult a kijárat felé...

„Édesapánk az asszó vége felé megpróbált közelebb kerülni hozzánk, ám ez a szigorú rendelkezések miatt nem sikerült. Megéltük a magunk örömét a páston és mellette, ám az magától értetődő, hogy vele is meg akartuk osztani a boldogságunkat, márpedig ha ő nem tudott odajönni hozzánk, egyértelmű volt, hogy mi megyünk hozzá” – idézte fel Decsi Tamás azt a megható pillanatot, amikor édesapja és edzője, Decsi István nyakába borult a pásttól néhány méterre.

A harmadik pillanat, amely rejtve maradt a kívülállók előtt: vajon hogyan ünnepelte a két testvér a tokiói bronzérmet?
„Gyakorta öleljük meg egymást, Tokióban is számtalanszor megtettük – mondta Decsi Tamás. – A vívóteremben, de akár a futballpályán is megéljük az örömpillanatokat: ott, akkor is, és utána is, akár többször is. Tokióban is megöleltük egymást többször, és nemcsak a csapatverseny napján, hanem az azt követő napokban is.”


A PÁSTON ÉS A TEREMBEN NINCS HELYE AZ ÉRZELEMNEK

– Mára már jócskán kivívták az elismerést – a vívásban és az életben egyaránt. Küzdöttek valaha is a nevükkel a sportágon belül?

Tamás:  Én annak az esetleges negatív hozadékát, hogy Decsinek hívnak, sohasem éreztem. És különben is: inkább ránk irigykedjenek, mint mi másra.
András: Engem sohasem foglalkoztatott ez a kérdés. Szilágyi Áron sokszor mondja, és így is él: ő azt szeretné, hogy mindenki szeresse, engem viszont ez nem érdekel, a saját meg- győződésem szerint végzem a dolgomat.
Tamás: Van egy etikai értékrend, egyfajta moralitás, amit tartunk, ami szerint élünk. Ha ennek megfelelünk, a külvilág már kevésbé érdekes nekünk.

– Maradva a névnél és a családnál: kapott valaha is azért támadást, mert az öccse tagja a magyar kardválogatottnak?
András: Kaptam, fel is háborított rendesen. Ha én vagyok a vezetőedző, én hozom meg a döntéseket, s teszem annak érdekében, hogy a csapat a lehető legsikeresebben szerepeljen. Nem szeretem, ha megkérdőjelezik a döntéseimet – ha megteszik, miért neveztek ki engem?

– Akkor is ezt mondaná, ha nem az öccséről lenne szó? Akkor is ilyen vehemensen harcolna?

András: Hongkongban és Szingapúrban is ennek szellemében dolgoztam. Mindig minden döntésemet alátámasztottam szakmai érvekkel. Nagyon nem szeretem, ha ebbe belekeverik a családomat, és azt sem, ha megkérdőjelezik a szakmaiságomat. A tokiói olimpia előtti hetekben mégis megtörtént... Olyan bombát dobtak le, hogy majdnem összedőlt, amit addig felépítettünk, megingott mindaz, ahogyan készültünk – az olimpia közeledtével egyébként is nő a feszültség, erősödik a nyomás, mi pedig nyugodtan, minél oldottabb légkörben szerettünk volna dolgozni. Nem sikerült, mert született a csapat összetételéről egy olyan döntés, amely nem az volt, amit én előterjesztettem, s ami átment minden fórumon, s amit én kihirdettem a srácoknak.

– Csak hogy mindenki értse: az olimpián egyéni indulónak jelölte meg Szilágyi Áront, Szatmári Andrást és Decsi Tamást, míg Gémesi Csanádot a csapatba nevezte. Aztán néhány napig élt az az elnökségi határozat, amely szerint Gémesi indulhat egyéniben, s az öccse a csapatot erősíti. Végül mégiscsak az ön elhatározása lett a nyerő, hiszen a magyar szövetség elnöksége megváltoztatta korábbi döntését.
András: Nagyon bántott, hogy éppen azzal a csapattal tették meg ezt, amellyel azon dolgoztunk öt éven keresztül, hogy legyen esélyünk Tokióban az éremszerzésre. Nehéz volt túltennem magam a történteken, ráadásul a csapatot is megviselte. Nem értettem és ma sem értem: nehezen tudok azonosulni azzal a gondolkodással, amelyikben nem az játssza a főszerepet, hogy valami közös jóért, célért az egyéni érdekeken felülemelkedve tegyünk – akadályok mindig kerültek és kerülnek elénk, hála istennek ezeket nagyjából sikerült leküzdeni...

– A bátyja elmondta, képes kizárni a családi kapcsolatot, ha a szakmaiságról van szó. Ön is meg tudja ezt tenni? Ha „lekapja” a pástról, vagy éppen becseréli a csapatba, szó nélkül elfogadja, vagy veszekszik néha vele?
Tamás: Profi sportoló vagyok, Andris pedig profi szakember, vagyis a családi szálak ilyenkor nem számítanak, a pást környékén a döntéseket nem befolyásolhatják az érzelmek.

– Azt értem, hogy profik, de emberek is...
Tamás: Persze, ám a páston sportoló vagyok. Andris sohasem azt nézi, hogy nekem mi a jó, ő egységben gondolkozik. Kizárólag az a fontos neki, hogy a csapat eredményes és sikeres legyen – itt tényleg nem érvényesülhetnek a családi érdekek.

– A csapattársak is így vélekednek?
Tamás:
Igen, és szerintem azért is, mert Andris teljesen másféle vezetési irányvonalat képvisel, mint a korábbi edzők. Ő nem erőszakkal követeli meg magának a tiszteletet – Andris kivívta és kivívja. Emellett korban és szemléletmódban is közelebb áll a sportolókhoz, ráadásul nagyszerű kardvívó volt, most pedig már nagyszerű edző, tényleg tisztelik és elfogadják őt a versenyzők: ő a vezér a csapatban.

– Vajon ez működne négy másik vívóval is?

András: A jelenlegi mindenképpen speciális helyzet, hiszen a fiúk a kardvívás ikonjai, s éppen ez teszi igazán különlegessé a csapatot. Az edzői szemléletem valóban a partnerségre épül, és nem a szigorú alá- és fölérendeltségen alapul. Ez az igazán meghatározó, s szerintem éppen emiatt működik ilyen jól. Minél feljebb haladunk a korosztályokban, annál nagyobb teret lehet engedni ennek – a kisebbeknél persze jobban dominál a tanár-diák kapcsolat, de megvan a partneri viszony is, hiszen az utasításon kívül ismerünk több, másfajta pedagógiai eszközt is.

– Ráadásul nem is az a kiabálós edző.

András: Azért ha olyan ítélet születik a páston, amellyel nem értek egyet, fel tudom emelni a hangom! De valóban, az edzéseken egyáltalán nem jellemző. Ráadásul a mi sportágunkban úgy szocializálódnak a gyerekek, hogy később ne adódjanak fegyelmezési problémák. Ez a vívás jellegéből is fakad, hiszen ahhoz, hogy fegyvert fogjanak, el kell odáig jutni, hogy ez biztonságosan történjen meg. Hangos szavak, kiabálás nélkül.

A BÁTY MÉG MOSTANSÁG IS NEVELI A KIS TESTVÉRT

– Lassan tényleg elhiszem, hogy nagyobb ellentétek, konfliktusok nélkül élik testvérként az életüket. Azért csak van olyan tulajdonsága a másiknak, amelyiket nehezen tolerálnak?
András: Amikor elmondom neki huszonötször, hogy az egyérintős játékban hátulról érkezve még akkor se rúgjon oda vagy lökjön meg vállal, ha szembe áll a kapuval – az interjú előtt fociztunk, megálltam, nem szóltam neki, de most elmondom: Tomika, szabálytalan voltál!
Tamás: Nincs igazad, Andris, mindjárt el is mondom, miért, majd mérlegeled, és rájössz, hogy így van. Valóban a kapu felé indultam, te le voltál maradva, és vállal is te löktél, nem én.
András: Hah, így próbálja védeni a maga igazát...

– De mint tudjuk, mindig önnek van igaza.
András: És tényleg!
Tamás: Andris horoszkópja Kos, és tényleg elég konok. Én viszont Mérleg vagyok, vagyis sokkal kiegyensúlyozottabb.

– Ez a focis történet kis színesnek tökéletes, de jellemeznék egymást valamivel komolyabban is?
András: Ami bennem biztosan nincs meg, legalábbis olyan szinten, mint Tomiban, az a kompromisszumkészség, az emberek iránti nyitottság.

Decsi András instrukcióit Decsi Tamás hallgatja (Fotó: Tumbász Hédi)


– Ha abban nőtt fel, hogy ő van legalul a hierarchiában, kénytelen volt ezt megtanulni.
Tamás: Igen, ezt én kifejlesztettem.
András: Sokszor érzem azt, hogy bizonyos helyzetekben jól jönne, ha bennem is meglenne, de már így, enélkül élem le az életemet.
Tamás: Leszámítva azt, hogy Andris elég makacs és konok, hasonlóak vagyunk, és ahogyan mondtam, hasonló értékrend szerint élünk.

– De már nem neveli az öccsét, ugye?
Tamás: Ezt azért nem mondanám. Andrisnak mindig vannak iránymutatásai, életvezetési tanácsai, ezeket pedig én igyekszem megfogadni.

– Melyikőjük az érzékenyebb?
Tamás: Nem tudom, mindketten képesek vagyunk meghatódni. Például az olimpiai bronzérem megszerzésekor is így történt, s hasonlóan emlékezetes pillanat volt a 2019-es budapesti világbajnokság döntője, amelyet ugyan elveszítettünk egyetlen tussal, de a hazai közönség elénekelte nekünk a Himnuszt.

– Melyik volt a fájdalmasabb: ez az elveszített vb-döntő, vagy tokiói elődöntőben elszenvedett vereség?
András:
Azért nehéz összehasonlítani a kettőt, mert a budapesti világbajnokságot vereséggel fejeztük be. Persze, olimpiai döntőt vívni is fantasztikus lehet, de az, hogy hazai közönség előtt teljesedhet ki egy pályaív, nem sokaknak adatik meg, így a hazai vb-döntő különösen fájó emlék. És az is marad.
Tamás:  Az olimpiai éremnek mindannyian tudtunk örülni. Persze, hiányérzet maradt bennünk, hiszen úgy képzeltük, hogy a tokiói fináléban visszavágunk a budapesti döntőért. Nem így alakult, s ezt nehéz volt feldolgozni, ám az, hogy érmet szereztünk az olimpián, felülír mindent.

– Nem igazságtalan, hogy az edzőnek sohasem kerül érem a nyakába?
Tamás: De, az, igazságtalan. A vívósportban egyébként van kezdeményezés arra, hogy ez változzon, hiszen például az Európa-bajnokságokon az edzőket is kiszólítják az eredményhirdetéskor, és plakettet is kapnak. Ugyanakkor nem az érem jelképezi Andris szerepét, mindenki tudja, mennyit tett a sikerekért.
András: Meg aztán bármikor átmehetek Tomiékhoz, és nézegethetem a tokiói bronzérmet.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. november 20-i lapszámában jelent meg.)

2021.12.05 08:32:40

Egyéb egyéni S. TÓTH JÁNOS

Ha tart a Bajnokok Ligája, kedden és szerdán ritkán van előadása a színész-énekesnőnek.

2021.12.02 15:52:51

Egyéb egyéni CSILLAG PÉTER

A 77 éves fotóriporter elsajátította, miként kell egyetlen képkockán megörökíteni a tökéletes pillanatot.

2021.12.02 22:24:29

Egyéb egyéni CSINTA SAMU

ALAPVONAL. A modus vivendi megtalálása a sport területén tetszik az egyik legfontosabb feladatnak. És nemcsak ama lassan közhelyszámba menő párhuzam jegyében, mely szerint egy mérkőzés maga az élet, a küzdelem, a bajtársiasság, a győzelmek és csalódások feldolgozásának zanzásított »tananyaga«.

2021.12.02 22:28:06

Egyéb egyéni DEÁK ZSIGMOND

NS-VÉLEMÉNY. Kivételes korosztály távozik lassan, de biztosan a szőnyegről.

2021.12.02 12:42:57

Egyéb egyéni THURY GÁBOR

A kiadvány erőssége, hogy a miniportrék mindenkiről megemlítenek egy-egy érdekességet.