Sportkönyvtár: Akik valóban a mikrofon szerelmesei voltak
Örök emlék, ahogy 1965. június 23-án ülök a konyhában a rádió mellett, és hallgatom a Juventus–Fradit Torinóból. Késő este van, csaknem tizenegy óra, anyám szinte percenként rám nyit, hogy menjek már lefeküdni, de csak intek, hogy mindjárt... Aztán Fenyvesi Máté befejeli, VVK-győztes a Fradi, jöhet az ágy. Fogmosás közben még hallom, hogy hiába van szünet, azért egy gyereknek tíz után már aludnia kell, de nincs kamaszos lázadás, csak öröm. Győztünk.
Tudnék még mesélni hasonló estékről, de a lényeg: volt idő, amikor a rádió volt minden. Nem kattintgattunk, hanem csavargattunk. Szólt mindenütt, keddenként a Szabó család, vasárnaponként, a húsleves mellé a Jó ebédhez szól a nóta, és persze – a sport.
Nekem minden mennyiségben.
Pluhár (1893–1970) és Szepesi (1922–2018).
Tényleg összenőttek a mikrofonnal. Ők pedig, ha nem is celebek, sztárok, népszerű emberek a maguk korában. Elfogadott tekintélyek.
Nem a stúdiókban tanulták meg a szakma alapjait – a sportból jöttek.
Pluhár a BEAC futballistájaként kétszer válogatott is volt, de benne élt a sportban, a Nemzeti Sport újságírójaként és a TF tanáraként is. Első közvetítése a gyászos emlékű 1930-as magyar–olasz (0:5) volt, a felkérés után őszinte volt: „Nem tudom, mi az, hogy megy az, de érdekel a dolog, vállalom.” Rögtön előkerültek a tamáskodók, főként, hogy kiderült, még sohasem hallott rádióközvetítést. Válasza frappáns, és a későbbieket ismerve jogosan magabiztos: „Nekem nem hallgatni, hanem beszélni kell majd vasárnap. És lámpaláz? Honnan lenne világos nappal!”
| Isten a megyehármat nézi – recenzió Sajó László legújabb prózakötetéről |
| Futballjelvények ősi titkai – album a labdarúgás és a történelem kapcsolatáról |
A tribün tetejéről közvetített, később a pálya mellől, ahogyan Szepesi György is, akinek annyi köze volt a játékhoz, hogy a kor legendás csatára, Szusza Ferenc gyerekkori barátja volt. Ez viszont kevés volt ahhoz, hogy bekerüljön a csapatba, ezért aztán a pálya szélén sétálgatott, és egy Schmoll-pasztás dobozt maga elé tartva „közvetített”.
Persze ő is kivette a részét az élfutballból, volt MLSZ-elnök, FIFA- és UEFA-tisztségviselő, és valamennyi poszton elkötelezett híve a játéknak. Olyannyira, hogy elfogultságát nem titkolta, esze ágában sem volt tagadni. A rádiót hallgató lelátói szemtanúk persze kiszúrták, s kórusban figyelmeztették a riportert, hogy arról beszéljen, amit lát, és ne arról, amit látni – szeretne.
Pluhár és Szepesi benne volt a köztudatban. Ezért aztán könyvük sem a rádiózásról szól elsősorban, hanem arról, mennyi mindennel gazdagodtak pályafutásuk során. Ahogyan a közös előszóban írják: „Ebben a könyvben, amelyet most őszinte szeretettel teszünk le a kedves hallgató asztalára, azokról az élményekről lesz szó, amelyeket a mikrofonnak köszönhetünk. A mikrofon életünk igaz, őszinte szenvedélye, az volt s marad, amíg csak dolgozni, alkotni tudunk.”
Persze azért megtudunk jó néhány apróságot a háttérről, például Szepesitől az évszázad mérkőzéséről, az 1953-as londoni angol–magyarról (3:6): „Prágában a Vencel téren három hangszóró közvetítette a mérkőzést, s a magyar győzelmet a csehszlovák főváros úgy ünnepelte, mintha saját csapatáé volna. Arról pedig igazán kevesen tudnak, hogy a bolgár rádió, amely nem küldött tudósítót Londonba, teljes egészében közvetítette a magyar riporter adását Londonból, s a stúdióban egy magyarul is beszélő bolgár kolléga percenként adott arról élethű tolmácsolást, mit is mond az izgatott magyar a csatornán túl a labdarúgás templomában, a Wembley-stadionban.”
És a sor persze folytatható, ám a lényeg, hogy talán sohasem adtak találóbb címet a könyvnek, mint ők: a mikrofon valóban a szerelmük volt.
(Pluhár István–Szepesi György: Szerelmünk a mikrofon – Sport, 1967)
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. november 13-i lapszámában jelent meg.)
Tánc a falusi futball jövőjéért – riport egy sportbálról
Ötkarikás karnevál – Velencén át Cortinába
Gasper Marguc nyáron hazamegy, pedig már otthon van
