N. PÁL JÓZSEF 2022.05.27 23:25 Frissítve: 2022.05.28 08:42

Példázat békére, harmóniára – N. Pál József publicisztikája

Titok övezte a cselgáncsot a hetvenes évek elejének Magyarországán még, a falusi gyermekek-kamaszok körében biztosan. Már a japán eredet is valamiféle különösséget sugallt nekünk, hiszen ott volt a távol-keleti önvédelmi sportokat körüllengő misztikum, talányokkal s bűvölő vonzerővel is persze. Hittük talán: a távol-keletiek a testi küzdelemben – a „verekedésben”, ahogy képzeltük – legyőzhetetlenek, valami felsőbb tudás lehet az övék, amit se a birkózók, se az ökölvívók (a bokszolók, mondtuk) nem birtokolnak.

 
 Nem az olimpiai arany boldogít, hanem a családom – Kovács Antal 50 éves

Csodáltam friss középiskolás osztálytársunkat, mert judózni – így mondta, fonetikusan – járt, a Zalaegerszegi Dózsa ifjú sportolójaként. Alacsony, „sűrű” gyerek volt, beszélgettem e titokzatos sportról vele, aztán a versenyekre – ahogy a tévében lehetett – is figyelni kezdtem. Tuncsik József montreali (1976) bravúrbronza egészen fölvillanyozott, s őt látva – fizikából meg majdnem bukásra állva – le is vontam a „szakmai” következtetést: magas, vékony emberből nem lehet jó cselgáncsozó. Mert hát – okoskodtam – magasan van a súlypontja is, egy gyors befordulás és repül a levegőben, vele porolják ki a tatamit, jó dzsúdós csak – a súlycsoportokhoz mérten – alacsony, erős vállú, törzsű, markú emberből lehet általában.

Örvendek, hogy Kovács Antallal, a magyar cselgáncs első – máig egyetlen – olimpiai és első világbajnokával – ebben akadt követője, Braun Ákos – találkozhattam egyszer, és szót is válthattam vele „egyedi” körülmények között. Ez azt jelentette, hogy kénytelen volt reám (is) figyelni úgy fél órán át. 1996 elején a Nap Tv olimpiatörténeti vetélkedőjének első fordulójában a cselgáncsozók vendégeskedtek az Angol utcai stúdióban: Kovácsra, Hajtós Bertalanra, Csák Józsefre, Gránitz Évára, a már „öreg” Tuncsik Józsefre, Hangyási László edzőre s Moravecz Ferenc szövetségi kapitányra emlékezem. Pirulva mondom, hogy nagy fölénnyel vertem ellenfeleimet, Kovács hol mosolyogva, hol a fejét csóválva hitetlenkedett, s mikor adás után kezet nyújtott, én révültem egy pillanatra el. Hol van ennek az embernek a vége? – néztem reá, úgy mellmagasságtól fölfelé. Hallottam, hogy két méter magas, no de nekem, a magánál jóval magasabbat ritkán látott 185 centisnek közel állni hozzá, meglepő volt. Az akkor hároméves fiamnak kértem aláírást. „Édesapád mindent tud” írta az elé tolt lapra hirtelen, s önkéntelenül a kezét néztem. Valószerűtlenül vastagnak láttam a csuklóját, nagynak a tenyerét, s ez így együtt az én hiedelmemet is fölforgatta menten. Mert hát nagyon magas, kifejezetten karcsú emberből is lehet világszínvonalú cselgáncsozó ezek szerint, s hogy a kar ereje, a fogás keménysége a fontos igazán.

Amúgy bűvölő kedvességet, udvariasságot láttam rajta, csak második unszolásra tegezett vissza (38 voltam, ő 24), s mint régi ismerősök, úgy váltunk el. Nem találkoztunk azóta.

Írhatnám, hogy ilyen „szerényen”, pózok nélkül kell a nagy bajnoknak viselkednie, de nem írom, mert Kovács Antal egyáltalán nem „viselkedett”. Önmagával volt azonos, ahogy egy szál virág, egy terebélyes tölgy vagy a zúgó vízesés. Nem tud más lenni, mert a teremtésben ilyennek rendelte Isten őt. S hiába telt el huszonhat év, ma sem látom őt másmilyennek. Ugyanarra a lényre tudok gondolni csupán, aki nemcsak sporttörténeti tettet hagyott reánk, hanem győzelme az egyik legkatartikusabb – üzenetértékű! – olimpiai diadallá is lett egyben.

Az övénél váratlanabb aranyat tán csak egyet, Varga Károly 1980-as győzelmét éltem át 1968–1992 között. Vargának, esküszöm, a nevét sem „azonosítottam” a moszkvai játékok előtt. Kovácsét igen, volt hírem a junior és felnőtt Eb-bronzáról már. Tudtam, hogy tagja a csapatnak, de hát hogy e vékony legénynek (rémlik, 92 kiló volt csupán, tehát a 95-be „bele sem erősödhetett” még) esélye lehet jobb eredményre, nem gondoltam én.

Meditálok néha, hogy éltem át ama napot 1992. július 28-án. Két aranyat nyertünk az esthez érve. Egerszegi Krisztina 100 hátas győzelme papírforma volt nekem, Repka Attiláé örömteli, de nem elvárt meglepetés, négy legfényesebb medáliánk volt már tehát, többre nem lehetett óhajtásunk a józanabb remény szerint. Tudtam, Moravecz Ferenc a cselgáncsról, az olimpiai csapat nagyot dobni képes gárdájáról beszélt a játékok előtt, Csősz Imre előző napi bronzának örvendtem is módfelett, aztán vártam a már Európa-bajnok Hajtósra és Csákra, ám – bevallhatom – aranyra nem. Erre csoda történt!
Nem volt képernyőn a verseny, a rádió hírére emlékezem, hogy Kovács a második fordulóban az orosz Szergejevet győzte le. Ekkor kezdtem figyelni és szorongani is alighanem. Az előző olimpiát megnyerő brazil Miguelen vett diadalt se láttam, de tudtam, még egy jó meccs, s aranyért küzdhet a magyar fiú. Nem tudom, hogy történt, javítson ki, aki tud, de úgy emlékszem, a holland Európa-bajnok Meijer elleni mérkőzést sem láthattuk Magyarországon. Arra eszméltünk este tíz óra tájt, hogy egy magyar cselgáncsozó olimpiai bajnok is lehet! Négy bronzunk volt addig (Tuncsik József '76; Kincses Tibor és Ozsvár András '80 – az utóbbi esetben japánok nélkül! – és persze Csősz), lehet, képtelenségnek gondoltam volna korábban ezt. Valószerűtlennek tűnt az egész, igyekeztem „fölfűteni” magam, de nem sikerült, inkább rettenetesen szorongtam szokásom szerint. A döntőt biztosan adta a televízió.
Vallom: vannak pillanatok, amelyek ügyetlenségnek is tetszhetnek a maguk idején, aztán nemes patinát kapnak mindörökre. Nos, Dávid Sándor közvetítése ilyen volt és ilyenné lett! Akkor olyan érzésem volt, mintha nem lenne tudatában, mi itt a tét... Szinte „közlő módon” beszélt, a feszültség érzékeltetése nélkül, s mintha a végső másodpercben sem „kapcsolt volna” igazán. Kovács Antal, a magyar cselgáncssport első olimpiai bajnoka, mondta kissé emelt hangon, de átütőerő nélkül, mintha ugyanúgy reagált volna, mint a győztes ifjú ott a tatamin. Ő a duda után magasra emelt összefont kezekkel sétálgatott szinte tétován, mint aki nem érti, mi történt. Aztán egyet bokszolt a levegőbe, majd az előírás szerint meghajolt a bíró, az ellenfél felé, lelépett a küzdőtérről, társai ölelgették, s föl is dobálták persze. Maroknyi magyar örült a már foghíjas csarnokban. Az eredményhirdetést vártam, de hiába. Más se látta Magyarországon!

Hiszem ma már: az a közvetítés a magyar tévé történetének egyik, épp esendőségében a leghitelesebb kommentátori munkája volt, mert a váratlanságnak, a meghökkenésnek és a benn rekedt szavaknak azt a lélektani kevercsét adta vissza pontosan, amit visszaadni másképp aligha lehet, s ami az akkori diadal mindenféle körülményeinek s Kovács Antal élete mélységesen mély pillanatának tökéletesen megfelelt.

Az eredményhirdetést – az érmet Anton ­Geesink, a '64-es olimpia abszolút kategóriájának győztese, a cselgáncs első nem japán óriása adta át – azóta sem láttam, csak néhány fotót róla. Áll a húszéves paksi gyerek a dobogó tetején, szeméből ömlik a könny. Mi minden juthatott eszébe akkor, nem firtatom, de hogy néhány hónapja meghalt édesapja a legelébb, abban biztos vagyok. Bennem ez a kép él róla mindörökre, meg ahogy a döntő után a tatami szélén – jóval később vettem észre! – nem látványosan keresztet vetett.

Noha nyert világbajnoki ezüstöt 2001-ben, Eb-ről való érme is van hét, nagy eredményeit (olimpiai és vébéarany) húsz és huszonegy évesen érte el. Négy olimpián szerepelt, 2004-ben, Athénban ő volt a zászlóvivő, és szolgálta sportágát tovább. Segítette a nehézsúlyú Bor Barna felkészülését negyvenévesen, ma a szövetség alelnöke, szülővárosában sportvezető.

Barcelona a magyar dzsúdó legfényesebb olimpiája máig. Négy érmet, huszonhárom pontot hozott a csapat, a legközelebbi medáliákra húsz évet vártunk, de újabb arany nincs azóta sem.
Hiszem, e ma ötvenéves, délceg alakját, mosolyát, szava lejtését hibátlanul őrző hű férj s immár háromgyermekes családapa mégsem az arany miatt a magyar sport egyedi ikonja csupán. Hanem a lényéből sugárzó, mély hit vigyázta harmónia, belső béke, az önmagával való tökéletes azonosság, a teremtett élet gondozásában, mint reánk szabott föladatban, élettervben való cselekvő bizalom az, ami ennek az életnek a legfőbb példázata.

Isten éltesse Kovács Antalt! Maradjon így!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja! 

2022.06.28 12:37:49

Egyéb egyéni nemzetisport.hu

Ha rendszeresen sportolunk, vagy most készülünk életmódot váltani, akkor elengedhetetlen a megfelelő lábbeli kiválasztása hozzá.

2022.06.22 22:55:29

Egyéb egyéni KUN ZOLTÁN

ALAPVONAL. Nagy futballszurkoló lévén a csapatok indulóit, szurkolói nótáit dúdolgatta. Jöhetett válogatott, Újpest, Fradi, Kispest, Roma vagy Lazio, mindegy volt, csak hosszú legyen, és ahogy a futó befordult az utolsó sarkon, kényszeredett mosollyal nyugtázta, hogy ebben az állapotában vélhetően még egy Steaua-strófa is felpörgetné.

2022.06.22 15:24:56

Egyéb egyéni S. TÓTH JÁNOS

A Nemzeti Színház művésze hegyet mászott Erőss Zsoltként, lovagolt és vívott Hadik Andrásként.