Dobbantott a sportpszichológia – S. Tóth János publicisztikája

Fél évvel azt követően, hogy a Sport és Lélek – Sport-pszichoterápiás Egyesület gondozásában és két neves sportszakpszichológus, a korábbi háromszoros magyar bajnok, ifjúsági Európa-bajnoki bronzérmes kosárlabdázó, Goschi Gabriella és a szintén magyar bajnok pécsi teniszező, Pálvölgyi Ágnes szerkesztésében megjelent a Dobbantó című sportpszichológiai (tan)könyv, a hétvégén Budakalászon megtartották az I. Magyar Sportpszichológiai Konferenciát is. Noha a Dobbantó önmagában 502 számozott oldalból áll, mégis mindössze az első felvonása az összességében ötkötetesre tervezett teljes sorozatnak. Ugyanakkor markáns visszaigazolása a Sport és Lélek – Sport-pszichoterápiás Egyesület „erős dobbantásának”, azaz színre lépésének, hiszen ez a szakmai közösség még egyéves sincs, tavaly decemberben alakult meg hivatalosan. Az a tény azonban, hogy a tankönyvsorozat szerzőinek ötkötetnyi mondanivalója van a témakörben, s hogy a konferenciára igen gyorsan elkeltek a helyek, sőt, még a pluszban hirdetett „pótszékek” közül sem maradt üresen egy sem, jelzi: a terület iránti szakmai érdeklődés felerősödésével egy időben a gyakorlati terepmunka ezernyi újabb és újabb kérdést vet fel.

Noha Magyarországon már a XIX. század végén napvilágot láttak olyan munkák, amelyek sportpszichológiai szempontokat is felvillantottak, Doros György úttörőnek számító munkája, A sport gyakorlati pszichológiája pedig 1934-ben jelent meg, beszédes adat modern korunkról, hogy – miképpen arra a konferencián Lénárt Ágota tanszékvezető egyetemi docens is emlékeztetett – 2007 előtt nem alkalmaztak itthon főállásban sportpszichológust, és a felsőfokú képzés is csak abban az esztendőben indult el a Magyar Testnevelési és Sporttudományi Egyetemen (akkori nevén a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karán). Miképpen a XXI. századi közgondolkodásról is sokat elárul Csenki Laura gyermek- és ifjúsági klinikai szakpszichológusnak, a házigazda egyesület harmadik szakmai vezetőjének megnyitóbeszédében elhangzott azon megjegyzése, mely szerint „minket még manapság is sokszor akkor keresnek meg, ha valamiféle hiány fogalmazódik meg a klub, ez edző vagy a versenyző részéről. A hiányérzetre szemléletes példákkal szolgál sportnyelvünk is, amikor azt halljuk, olvassuk, hogy »a sportoló lecsúszott a dobogóról, lemaradt a továbbjutást érő helyről«, vagy az igazi gyöngyszem: »fejben nem volt ott«. Tőlünk a teljesítmény maximalizálását várnák el, nemegyszer el is hangzott már trénerek, szövetségi kapitányok szájából, hogy ne a sportoló civil életével foglalkozzunk, ne a lelkét simogassuk, s ne megérteni próbáljuk, hanem fókuszáljunk a teljesítménye optimalizálására.”

A konferencia egyik célja viszont éppen annak bemutatása volt, hogy a sportpszichológia tudománya miképp tud úgy hozzájárulni a sportolók teljesítményének javulásához, hogy közben a versenyzők az állandó teljesítménykényszer közepette is képesek legyenek kialakítani a testi-lelki egyensúlyukat, mi több, hosszú távon, a pályafutásuk alatt is meg tudják őrizni. Sőt a Sport és Lélek – Sport-pszichoterá­piás Egyesület egyenesen azt vallja, hogy a versenyzőktől kizárólag akkor remélhető stabil, kiegyensúlyozott teljesítmény, ha a sport közege megfelelően támogatja önérvényesítő és kudarctűrő képességük, felelősségvállalásuk, konfliktuskezelésük, kreativitásuk, kitartásuk és nem mellékesen játékosságuk, valamint számos más faktor kibontakozását, vagyis személyiségük fejlődését. Milliónyi példa igazolja itthon és a nagyvilágban egyaránt, hogy eljött a minőségi paradigmaváltás ideje, amikor az eredményességi elvárások mellé egyenrangú szempontként fel kell sorakoztatni a jellemfejlődés és a jellemformálás kérdését is. Mindebből következően manapság a sportpszichológiai munka is jóval több mint a mentális készségek fejlesztése és a teljesítmény optimalizálása, hiszen a sport és a személyiség állandó kölcsönhatásban támogatja vagy rosszabb esetben gyengíti egymást.

Arra, hogy a konferencia nem az elméleti(eskedő) előadások és viták színtere lesz, a meghívott előadók önmagukban garanciát jelentettek. A korábbi öttusázó olimpikon Simóka Nórától az osztrák vitorlásszövetséget és az Újpest futballcsapatát sportpszichológusként támogató Bóna Krisztinán, a Zsíros Tibor kosárlabda-akadémián edzősködő Boronyai Zoltánon, a jégkorong- és a pólóválogatott mellett is dolgozó sportszakpszichológus Németh Gergelyen, a címzetes egyetemi tanár Révész Györgyön át az olimpiai ezüstérmes, világ- és Európa-bajnok vitorlázó Berecz Zsomborig igazán veretes volt a névsor. Az alaphangot mégis az olimpiai bajnok, négyszeres világbajnok kajakozó, Kárász Anna adta meg, aki már-már sokkoló őszinteséggel, s mintha csak kettesben ülne terapeutájával, a legszemélyesebb szálakat is bátran kibontva idézte fel, miképpen vezetett az útja a tavalyi tokiói aranyéremig azt követően, hogy már a 2015-ös világbajnokságon K–1 500 méteren kiharcolt „csak ezüstérmet” is kudarcként élte meg (vb-n ezen a távon először Milánóban képviselhette a magyar színeket), s hogy 2016-ban egy igazságtalan döntés nyomán a válogatón elért eredménye ellenére sem kerülhetett be a Rio de Janeiró-i olimpián vízre szálló négyesbe. Beavatta népes hallgatóságát a küzdelmekbe, ahogyan újra felépítette önmagát és ezzel a sportkarrierjét (nem mellesleg éppen Goschi Gabriella közreműködésével), ami olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy noha Tokióban az egyesben mindössze a 16. helyen ért célba, a 200 métert követően úgy tudta helyrebillenteni önmagát, hogy nem kellett a mobilja után nyúlnia, nem kellett sportszakpszichológusa (táv)segítségét kérnie, a teljesítményszorongás mégsem lett úrra rajta, mi több, aranyéremhez segítette a négyest.

Hogy a sport nem csupán szocializált harci terep­asztal lehet a szervezetek labirintusában és az érdekek hálójában, arra az FTC vízilabda-szakosztályának utánpótlás szakmai igazgatója, a férfi felnőttválogatott másodedzője, Nyéki Balázs szolgált jó példával. A csapatsportok amúgy is nehezített környezetet jelentenek, hiszen a játékosokat speciális erőtér veszi körbe, amelybe az edzők, a stábtagok, az egyéb közreműködők, mint például a csapatorvos, a masszőr, a dietetikus, valamint a szakosztályi vezetők meg a klubmenedzsment tagjai tartoznak bele, nem is beszélve a szülőkről, a szurkolókról és a közösségi médiáról. Ezen szereplők elvben valamennyien azért dolgoznak, hogy a sportolók kihozhassák magukból a legjobbat egyéni és csapatszinten egyaránt. A saját érdekek, a vágyak, a félreértések, a torzítások és persze a valódi rosszindulat miatt azonban a végeredmény nemegyszer félrecsúszik, azt már senki sem akarja, azt már senki sem érzi a magáénak. Úgy kellett tehát felépíteni a rendszert a Ferencvárosban, hogy a különböző pontokon jelen lévő szakemberek munkája a rizikófaktorok ellenére is teljes egészében a sportolók teljesítményének optimalizálását szolgálja. A pólóban, ahol az egy négyzetméterre jutó olimpiai bajnokok száma világviszonylatban is a legmagasabbak között van, ez persze csöppet sem egyszerű, s végképp nem a Fradiban, amelynek neve lényegében minden sportágban összeforrt a csúcskövetelményekkel. E mellékhatások alól persze a hátország, az utánpótlás sem tudja kivonni magát, nem véletlen, hogy az előző két évtizedben húsz alatt volt azon fiatalok száma, akik a népligeti uszodából eljutottak valamely ob I-es csapatba.

Az utóbbi négy esztendőben viszont már felnőtt olyan korosztály is, amelynek a 14 játékosából 12 a hazai élvonalban szerepel, a maradék kettő pedig amerikai egyetemeken tanul. S ezt úgy sikerült elérni, hogy közben nem a lehető legjobb teljesítményre képes sportolók kinevelése volt az egyetlen cél, nem a gyerekek sikeressége jelentette az elvégzett munka kizárólagos mérőeszközét, és nem áldozták fel az eredményesség érdekében az ifjak testi vagy lelki egészségét. Ellenkezőleg: a Fradi immár (nem hivatalos) életpályamodellt is kínál például azon pólósoknak, akik az ifiből kikerülve nem kapnak az ob I-ben szerződést. Az eredményes építkezéshez persze a tettre kész Nyéki mellett szükség volt az általa gondosan összeválogatott edzői stáb fogékonyságára, a stabil sportpszichológusi háttérre (s itt megint csak megkerülhetetlen Goschi Gabriella személye), s nem utolsósorban az innovatív szakosztály-vezetőségre, amelynek élén a kétszeres olimpiai és kétszeres világbajnok Madaras Norbert áll, akit egy nappal a sportpszichológiai konferencia után megválasztottak – alighanem a pólóstársadalom zömének őszinte örömére és megelégedésére – a Magyar Vízilabda-szövetség elnökévé.

„A téma fontosságát jelzi, hogy egy tanácskozás utolsó órájában nem szoktak ilyen zsúfoltak lenni a széksorok” – jegyezte meg a konferencia vége felé Lénárt Ágota. S valóban, az új típusú társadalmi szemléletformálás iránt élénkülő érdeklődés mutatkozik. Nem véletlenül: csak az húsz évbe került, mire a tudomány végre középpontba állította a sportoló személyiségét. Megoldásra váró feladat még a versenyzők testi, lelki, szellemi egyensúlyának megteremtése, ráadásul ahhoz, hogy a sportoló jól lehessen, a sport egész rendszerének egészségesen kell(ene) működnie. A változást pedig csakis élesben, a terepen, a sportközeg folyamatos támogatásával és egyben fejlesztésével lehet keresztülvinni.

Van tehát teendő bőségesen.