Lehetetlen? – Szűcs András jegyzete

Vannak a felnőtté válásnak olyan kellemetlenségei, hogy idővel megtapasztaljuk, amit lehetetlennek remélünk, olykor még az is bekövetkezik. Hiába szóltak arról már az első negyedév hírei is, hogy egyre terjedt és közeledett a koronavírus, valahogy elképzelhetetlennek tűnt, hogy nem lesz az idén olimpia, még akkor is, ha valahol az érzések alatt szunnyadó észérvek rég ezt diktálták. Március 10-én, legutóbbi olimpiai mellékletünkben például még rögzítettük, hogy 80 kvótánál tartunk éppen, ami nagyjából időarányos – viszont ha már az idő, akkor normál esetben ez a jegyzet nem a szerkesztőség íróasztalánál készülne...

Hanem valahol Tokióban, a sajtóközpontban, edzés- vagy versenyhelyszínen, folyosón vagy öltözőben, küszöbön vagy lépcsőn ülve, esetleg az ágy végéről lefolyva, hiszen máris megrogynánk a munka alatt. De imádnánk, ugyanis a gyakorlatban már szerdán elkezdődött volna a XXXII. nyári olimpia. Persze igazából ma, a színes-szagos megnyitóünnepséggel kapcsolna a világ, hogy megint eltelt négy év, és akkor megint bajnok lesz-e a pólócsapat, lekardozzuk-e a világot, betakarítanak-e talicskányi aranyat kajakosaink, Hosszú Katinka és Milák Kristóf pedig a piros vonalat is túlússza-e...

Ehelyett március 24-én bejelentették, hogy a 2020-as olimpia 2021-ben lesz, azóta pedig ki-ki küzd a gondolattal, hogy esetleg akkor sem. Aktuális lapszámunk belső oldalain bőven akad optimista vélemény, de Tokióban az elmúlt másfél hétben napi átlagban 200-zal nőtt a koronavírus-fertőzöttek száma, a minap 366-tal rekordot is döntöttek, úgyhogy racionálisan gondolkodva nehéz bizakodni. Ám talán nem is arrafelé kell kutatni.

Hanem inkább az emberiségben magában, amely a sok szörnyűség dacára – amire szintén képes – mindenhez alkalmazkodik és mindent túlél, ha úgy tetszik, mindent legyőz. Itt van például a japán úszó, Ikee Rikako, aki 2018-ban agyonnyerte magát az Ázsiai Játékokon – aztán 2019 elején egyik napról a másikra ledöntötte lábáról a leukémia. De az orvosok tudásának és saját erejének köszönhetően – gyötrelmei közepette mindent átértékelve – meggyógyult, és tegnap kisétálhatott az új Nemzeti Stadionba az olimpiai lánggal. Egyelőre egyedül, de jó lenne, ha jövőre csatlakozhatnánk hozzá vagy hatvanezren, a távolból pedig sokmilliónyian.

Momentán a csodával határosnak tűnik, de hátha arra is kapunk példát, hogy amit lehetetlennek hiszünk, olykor az is bekövetkezik.