Ma hetvenéves az olimpiai és világbajnok súlyemelő, Földi Imre

Tavaly februárban minden fontos pillanatot felidéztünk Földi Imre pályafutásából (1964-ben Tokióban a szovjet Vahonyin utolsó kísérletével előzte meg; 1968-ban Mexikóban hiába javította meg a világcsúcsot, az iráni Nasziri beállította a rekordot, és kisebb testsúllyal aranyérmes lett; aztán München, ahol 34 évesen végre felléphetett az olimpiai dobogó tetejére), így ezúttal inkább arra voltunk kíváncsiak, hogy tölti hétköznapjait, miként segíti életét a nemzet sportolóit megillető félmilliós életjáradék.

– Legutóbb annak örült, hogy a sok elvégzett, illetve tervbe vett műtét közepette gyógyírként hatott a megtisztelő titulus. Most is nagy szüksége van a lélekjavító gyógyszerekre?
– Természetesen mindig jólesik, ha gondolnak rám. Lekopogom, egészen jól érzem magam, nem vagyok a halálomon, és ígérem, jó darabig még nem is kopok ki a magyar sportból. Örülök, hogy viszonylag egészségesen megértem a hetvenet, és még sokáig szeretnék élni, és élvezni a több pénz adta lehetőséget – tette hozzá huncut mosollyal a versenyzői súlyát most is tartó kis ember.

– A nemzet sportolóit megillető életjáradék változtatott valamit az életén? Mondjuk, befizetett egy nagy utazásra?
– Tény, annak idején legfeljebb Hévízen lubickoltam, akkor is az edzőtábor alatt – de nem vagyok egy jövő-menő típus, jól érzem magam itthon is.

– Mit csinál, hogy telik egy napja?
– Semmi különösről nem tudok beszámolni. Legutóbb felújítottuk a lakást, sok munkát öltünk bele. Szeretek bíbelődni a kocsimmal is, azt dédelgetem.

– Milyen márka?
– Golf, hároméves. Régóta Volkswagennel járok, előtte Wartburgot használtam.

– Na, akkor be kell pakolni az autóba, aztán irány az országút!
– Talán Hévízre elmegyünk – mosolyog megint.

– Nagyon ragaszkodik a híres fürdővároshoz. Nem vágyik jóval messzebbre?
– Esetleg New Yorkba…

– Tényleg?
– Ott él a bátyám. Ötvenhatban ment ki, a hetvenegyes columbusi világbajnokságra eljött megnézni – sírva borultunk egymás nyakába, a vébé után pedig elvitt magához. Montrealban is szorított nekem, de akkor nem mentem el New Yorkba.

– Mikor látta legutóbb?
– Azóta sem. Telefonon tartottuk a kapcsolatot.

– Ő sem jött soha?
– A hetvenes években volt legutóbb itthon, de úgy általában elege volt Magyarországból.

– Hát akkor nincs mit tenni, el kell repülni New Yorkba!
– Talán…

– Látom, tényleg a legjobb otthon… Azért ünnepség csak volt!?
– A tatabányai közgyűlés ülésén köszöntöttek, és egy bányászlámpával is meglepett Lévai Ferenc alpolgármester, emlékeztetve arra, hogy miután fiatalon Kecskemétről Tatabányára költöztem, hű maradtam a klubhoz és a városhoz. Amúgy otthon, magunk között ünnepeltünk. Nem vagyok igényes, nem kell nekem külön főzni, meg tortát készíteni, találok én ételt a hűtőben is – viccelődik ismét. – Persze a feleségem így is kitett magáért.

– És mikor tartják a hivatalos csarnokkeresztelőt Tatabányán? Tudja, ön a keresztapa…
– Az olimpia után azt is megejtik majd, és ha jól tudom, körítésként rendeznek egy nemzetközi versenyt is. Legalább népszerűsítik a súlyemelést…