Herczig Norbert: A hazai pálya mellettünk szól

– Kétezernégy, Veszprém rali. Ugye emlékszik? 
– Mintha ma lett volna – mondta Herczig Norbert. – Octavia WRC-vel versenyeztünk, az volt a bajnokság harmadik futama. Egyáltalán nem voltunk az esélyesek között, sőt, én azelőtt abba sem mertem belegondolni, hogy valaha bajnoki futamot fogok nyerni. Aztán menet közben mégis úgy alakult… – talán ez alapozta meg, hogy mindig is a veszprémi volt a kedvenc versenyem. Ha csak a statisztikát nézem, itt nyertem a legtöbbször, talán ötször vagy hatszor, és amikor nem a dobogó legfelső fokán álltam, akkor is második vagy harmadik lettem.

– A hét végén az Európa-bajnoki mezőny vendégeskedik Veszprémben. Hogy készült az ERC-futamra? 
– Két tesztünk is volt, az egyik vasárnap Németországban, majd pedig szerdán Kislődön – utóbbi pálya korábban a verseny programjában is szerepelt, úgyhogy sikerült a helyi viszonyokhoz is hozzászokni. Összesen körülbelül százhúsz kilométert tettünk meg, és ha egy szóval kellene jellemezni az érzéseimet, azt mondanám: hazaértünk. A BRR-csapattal kilenc évet versenyeztünk együtt, nagyon hamar újra egymásra hangolódtunk. A Skoda is nagyon jó, megkapta a legújabb fejlesztéseket, amelyeket a motorban, a fékekben és a lengéscsillapítóban lehet leginkább érezni. 

– Ez mit jelent a gyakorlatban? 
– Egy kicsit könnyebben fut az autó, amikor a versenyző nem lép a fékre, a motor pedig néhány lóerővel erősebb, de nem is ez a lényeg, hanem hogy a nyomatékgörbe nagyon egyenletes, vagyis sokkal szélesebb fordulatszám-tartományban lehet jól használni a kocsit. Ja és az ülésekbe kaptunk egy speciális habot, ami megtámasztja a lábakat, a vállakat – kényelmesen ülünk benne. 

– Megjött a versenyhangulat is? 
– De meg ám! Mondtam is a navigátoromnak, Ferencz Ramónnak a teszt után, hogy nem tudom, azért vagyok-e ennyire nyugodt, mert visszaültünk a BRR autójába, vagy azért, mert Magyarországon versenyzünk, esetleg mindkettő. Végül abban maradtunk, hogy szerintünk mindkettő.

– Meg sem érezte az egy év kihagyást?
– Nem igazán – úgy érzem, minden a helyén van. A kedvenc helyszínemen versenyzünk, és esténként otthon alhatok.

– Hogyhogy? 
– A Balaton-felvidéken van egy pici csőszkunyhónk, ott alszom majd, ami teljes mértékben megteremti az otthon-érzést. Minden stabil, minden kisimult, a csapat tudja a dolgát, a szervizesek éveken keresztül voltak itt mellettem, úgyhogy nekik is minden ismerős. Mondom ezt annak ellenére, hogy hét éve versenyeztünk legutóbb Veszprémben, és vannak pályák, amelyeken még sohasem. Képzelje, a tési gyorsasági éppen 2004-ben szerepelt legutóbb a programban – van olyan pilóta a mezőnyben, aki akkoriban még a kislábast húzta maga után és azt mondogatta, hogy gyere, kiskutyám, de olyan is, aki meg se született. Akkor mi voltunk a feltörekvő fiatalok, most meg már a nagy öregek közé tartozunk. 

– Ahogy ismerem, ez nem akadályozza meg abban, hogy jó eredményt akarjon elérni!
– Nem bizony! Ezért mentünk vissza a BRR-csapathoz, mert nincs időnk várni, versenyezni szeretnénk. Ennyi idősen, ha egy kicsi is hibádzik a technikai háttérből, a versenyző elkezd gondolkodni menet közben a tempón, a kanyarok erősségén, és ez meglátszik az eredményen. De ha a háttérrel minden rendben van, akkor csak a versenyzésre kell koncentrálni – és nálunk most ez a helyzet.

– Mire lehet ez elég a végelszámolásnál?
– Erre én is kíváncsi vagyok. Az idénynyitó Európa-bajnoki futamon nem tudtuk megméretni magunkat, mert mire bemelegedtünk volna, kiestünk, így nem igazán tudom, mennyire gyorsult fel a mezőny egy év alatt, mint ahogy azt sem, nekünk sikerült-e megtartani a tempónkat. Mellettünk szól, hogy itthon vagyunk, olyan pályákon autózunk, amiket ismerünk. Nagy fegyvertény lenne, ha bekerülnénk a legjobb ötbe, de vannak vérmesebb reményeink is…