Amikor Mike Powell szinte kirepült a stadionból – atlétikai vb-történelem, 3. rész

Először hagyta el Európát az atlétikai világbajnokság, és a tokiói Olimpiai Stadionban 1991 augusztusának végétől csodát láthatott a világ. (Ugyanitt rendezik majd két év múlva a budapestit követő 20. seregszemlét.)

Mindenekelőtt persze vegyük a férfi távolugrás augusztus 30-i döntőjét! Amikor Carl Lewis az első sorozatban brutális 868 centiméterrel az élre állt, rajta kívül egyedül a német Dietmar Haaf jutott 8 méter fölé (801), és semmi sem utalt arra, hogy ne újabb egyszemélyes Lewis-gálában gyönyörködhessenek a nézők.

Nem így történt, de még mennyire nem!

A FÉRFI TÁVOLUGRÁS TOKIÓI DÖNTŐJE

Mike Powell másodikra 854-re repült, de a fő esélyes kissé hátszeles 883-mal válaszolt, negyedikre pedig szinte kirepült a világból – 891 centit mutatott az eredményjelző, Bob Beamon 23 éves mexikóvárosi világcsúcsánál is eggyel nagyobbat, igaz, ezt is a megengedettnél nagyobb hátszélben ugrotta. Aztán az ötödik sorozatban előbb elnémult, majd eksztatikus üvöltésben tört ki a lelátó: Mike Powell 895 centire szállt, szinte földet sem akart érni, ráadásul nem csupán felülmúlta Lewist, de a hátszelével sem volt gond, és Beamon megdönthetetlen rekordját is átadta a múltnak. A későbbi ezüstérmes erre még odatett egy 887-et és egy 884-et, de ez is kevés volt – ilyen nívójú versenyre még sohasem volt és mai fejjel az ember azt hinné, sohasem lesz példa. Minden idők öt legnagyobb, szabályos körülmények között végrehajtott ugrásából három jutott erre a varázslatos estére, és Lewist az sem vigasztalhatta, hogy a valaha volt 15 legjobb eredményből nyolc ma is az övé, több mint tíz éve 870 fölé sem jutott senki emberfia. (És persze Barcelona aranya aztán kevesebb mint egy évvel Tokió után ismét Carl Lewisé lett, ehhez 867 is elég volt Powell 864-ével szemben.)

Lewis a 100 méteres síkfutás aranyérmét és az új, 9.86-os (Ben Johnson 1988-ban elvett rekordjánál még mindig hét századdal gyengébb) világcsúcsot már öt nappal korábban begyűjtötte, és a záró napon tagja és befutó embere volt a szintén a világ valaha volt legjobbjával, 37.50 másodperccel győztes amerikai váltónak is.

Mégsem erről a váltóról, hanem a 4x400-ról esett Tokióban a legtöbb szó. Ha volt valaha toronymagas favorit, az az amerikai négyes, soraiban a 400-as világranglistán egyaránt top tízes Andrew Valmonnal (egyéniben 5. lett), Quincy Wattsszal (az 1992-es barcelonai aranyérmes), a 400-on bronzérmes Danny Everett-tel és az egyéni világbajnok Antonio Pettigrew-val. Ellenlábasnak még leginkább a britek tűntek, de miután első futójuk, a 400-on ezüstérmes remek Roger Black nem bírt Valmonnal, Amerikában nyilván már hátra is dőltek. Erre előbb a 400-on az elődöntőben közepes futással kieső Derek Redmond, majd az eredendően 200-as, ott döntőbe sem jutó John Regis volt képtelen feladni, és az utolsó körre maradt a döntés. Az egyik oldalon Tokió hőse, a világbajnok Pettigrew, a másikon a 32 éves, 400 gáton (!) bronzérmes Kriss Akabusi. Aki nemhogy nem szakadt le, de valami földöntúli energiát mozgósítva négy századdal lehajrázta a favorit Pettigrew-t. A 2:57.53-as Európa-csúcs csak hab a tokiói tortán, akkora verseny volt, hogy a vb után az IAAF főtitkári székébe távozó felejthetetlen Gyulai István gyönyörűségében majdnem kiesett a televíziós riporterállásból.

Szergej Bubka és Greg Foster képes volt arra, amire rajtuk kívül csak 100-on Lewis: a harmadik vébén is megnyerte a saját számát, a rúdugrást, illetve a 110 gátat. Férfi diszkoszvetésben feltűnt a slágfertig német Lars Riedel, aki aztán a tokióit is beleértve az első hat vb-jéből megnyert ötöt; 200-on bizonyos Michael Johnson, a '90-es évek talán legjobb atlétája, aki gőzmozdonyként száguldott el a mezőnytől; kalapácsvetésben a már 38 éves, még 1976-ból és 1980-ból kétszeres olimpiai bajnok szovjet Jurij Szedih (akinek 86.74-es világcsúcsa 1986 óta él…) búcsúzóul begyűjtötte élete egyetlen világbajnoki címét; tízpróbázásban pedig feltűnt egy amerikai fiú, Dan O'Brien, aki nagy versenyt innentől egészen 1996-ig nem tudott veszíteni – igaz, Barcelonába a hazai válogatón elkövetett „rúdbalesete” miatt nem jutott ki.

A hölgyeknél mindenekelőtt az amerikaiakat és a jamaicaiakat 100-on és 200-on is leoktató szép szál német Katrin Krabbét csodálta a világ, de csak Tokióban, mert Barcelona előtt a WADA kivette az esélyesek közül. A francia Marie-José Pérec igazi gazella volt 400-on, az algériai Hassziba Bulmerka 1500-on első afrikai nőként lett világbajnok – megelőzve az immár Dorovszkih néven versenyző szöuli hőst, a 3000-et azért megnyerő Tatjana Szamojlenkót. A nagy Jackie Joyner-Kersee távolugrásban még simán győzött, hétpróbázásban viszont hiába vezetett, a negyedik szám, a 200 méter közben meghúzódott a combhajlító izma…

Az éremtáblán az amerikaiak és az utoljára együtt induló szovjetek taroltak, az újraegyesült Németországnak be kellett érnie öt arannyal, viszont első ízben Magyarország is feltűnt – a 18. helyen. Emellett román színekben a marosludasi Kovács Ella 800-on harmadik lett, egy más korban ez az érem is mellénk íródott volna…

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. június 3-i lapszámában jelent meg.)