SZÖLLŐSI GYÖRGY
2022.09.09 00:16 Frissítve: 2022.09.09 07:19

A futball gyarmatosítása – Szöllősi György publicisztikája

 

Amikor tavaly tavasszal bejelentették az aztán gyorsan hamvába holt európai labdarúgó Szuperliga-kezdeményezést, amelynek célja, hogy állandó bajnokságba szervezze a világ legjobb csapatait, a többieket pedig kizárja onnan, szomorúan kellett megállapítanunk, hogy az úgynevezett globalizáció nem a futballkultúra újabb és újabb fellegvárait hozta létre ott, ahol korábban ilyen nem volt, ellenkezőleg: jószerével két (de inkább egy) országba koncentrálta a legjobbnak tartott csapatokat: a 12 alapító klubként kihirdetett együttesből hat volt angol és három spanyol.

A szupermodern liga tehát akkor sem nagyon nézett volna ki másként, ha két-háromszáz évvel ezelőtt hozzák létre a legnagyobb gyarmatbirodalmak központjaiban. Ráadásul a leginkább azért nem lett semmi a Szuperligából, amint azt pénzügyi szakemberként Csányi Sándor UEFA-alelnök már a bejelentés napján megjósolta, mert a Premier League szembement a kezdeményezéssel, hiszen az angol bajnokság ma már maga a megvalósult szuperliga: beszippantja a legjobb játékosokat, edzőket, befektetőket. Ahogyan egykor a gyarmatokról, ha kellett, erőszakkal hordták el az értékeket és a munkaerőt, úgy ma önként (a tőke és a piac gravitációjának engedve) áramlik ide minden és mindenki, ami és aki a futballvilágban fontos.

A volt gyarmatok milliárdosai egymás sarkát taposva fektetnek be az európai és főleg az angol futballban, fölvásárolják a tradíciót, az éppen a hagyomány miatt vonzó és erős brandeket, miközben szépen lassan föl is élik az évszázados futballkultúrát éppen azáltal, hogy nemzetközi szakmai teamek irányítanak világválogatottakat, távol-keleti fogyasztói igényeket kielégítve. Évtizedek óta zajlik a klubok és válogatottak saját karakterének elkenése, összemosása, s míg a Szuperliga kezdeményezői látszólag a helyi szurkolók elkeseredett, a hagyományokra hivatkozó tiltakozásától hátráltak meg, valójában ők már csak szükséges rosszként, legfeljebb biodíszletként vannak jelen a bizniszben, amely a globális futball- és fogadási piacra, nemzetközi szurkolótáborra, amerikai bankok és tőkealapok érdekeire épül. Természetes ragaszkodással kapaszkodunk a körülöttünk szétmálló európai kultúra még erősnek tetsző reprezentánsaiba, a régi, nagy futballklubokba és bajnokságokba, ám sajnos észre kell vennünk, hogy a szívünknek oly kedves díszletek mögött kicserélődött a társulat, új a rendező, az igazgató és a repertoár is, s lassan mi magunk is kiszorulunk, elszokunk a nézőtérről. A Szuperliga beindításának anyagi fedezetét a GP Morgan Chase amerikai befektetési bank adta volna, ötmilliárd dollárt szánt erre a célra, miután az amerikai üzleti világ ingerküszöbét átlépte a gyöngülő Európa kulturális csodája, a foci. Az amerikai érdekcsoportok pillanatokon belül átvették az irányítást a FIFA-ban is azután, hogy az nem ítélte az Egyesült Államoknak sem a 2018-as, sem a 2022-es labdarúgó vb-t (a 2026-ost azóta már igen), és a régi szurkolók sokszor elkeseredett tiltakozása ellenére amerikaiak kezébe kerültek olyan emblematikus angol klubok, mint a Manchester United, a Liverpool, az Arsenal vagy legújabban a Chelsea. Nem kell tehát amerikai pénzből gründolt Szuperliga,
ha az arra kiszemelt csapatokat egyenként is fel lehet vásárolni az egykori gyarmatbirodalom, sok szempontból ma is akként működő központjában.

Az amerikai, közel- és távol-keleti milliárdosok ugyanis csak első látásra „igázzák le” a hajdan gyűlölt birodalmi központot azáltal, hogy felvásárolják az értékeit, valójában sajnos a gyarmati reflexek élnek tovább: nem Szaúd-Arábiában, Egyiptomban, az Egyesült Államokban vagy Thaiföldön építenek futballkultúrát és ütőképes klubokat azok, akik pedig megtehetnék, hanem Angliába viszik a pénzüket,
mert csodálják az angol futballhagyományt és annak akarnak a részévé válni, azon akarnak így jelképesen felülkerekedni, akaratlanul is felvállalva saját kisebbrendűségi érzésüket. Közben meg félő, hogy amit meg akarnak szerezni, az nem az övék lesz, hanem általuk, a kezükben válik – ha nem is semmivé, de – valami egészen mássá, mint amit szerettek volna megkaparintani.

Meggyőződésem, hogy nem a jelenlévő tradíció megnyugtató jelei, hanem utolsó fellobbanásai voltak, hogy 2021-ben az angol nemzeti válogatott még az Eb-döntőig menetelt, s hogy a hajdan a gazdagság
és a hegemónia szinonimájaként ismert Real Madrid már-már a kiscsapatok dacosságával és az azoknak járó szimpátiát kiérdemelve győzte le sorra meglepetést szerezve a gazdagabb és esélyesebb PSG-t, Chelsea-t, Manchester Cityt és a Liverpoolt az idei BL-tavaszon. (Ebből az aspektusból vizsgálva a főként Florentino Pérez Real Madrid-elnök és a csőd szélén billegő FC Barcelona által erőltetett Szuperliga-koncepció inkább a spanyol klubok elkeseredett előremenekülése volt, semmint az amúgy is szuperligába – a Premier League-be – tömörülő angol klubok igénye.)

A szakemberek és az üzletemberek egyaránt azt szajkózzák, hogy a klubfoci képviseli az igazi színvonalat, a fejlődést, szemben az idejétmúlt eszményeket és struktúrákat megjelenítő  válogatottakkal. Csakhogy az emberek, a szurkolók másként vélekednek. A futball lényege az identitás, az önazonosság: akkor lett a világ legnépszerűbb játéka, amikor a csapatok közösségeket (falvakat, gyárakat, városrészeket, nemzeteket) képviseltek. Ha nagyszerűen játszottak, szimpatizánsokat máshol is szerezhettek, de igazi szurkolókat soha. Zsoldosokat is hozhattak a közösségből vétetett harcosok mellé, de ha többségbe kerülnek a zsoldosok, óhatatlanul lazul az érzelmi kötődés a csapat és hagyományos közege, drukkerei között. Márpedig ezt a teljes elidegenedést látjuk ma már a futballban csaknem mindenütt. Botrány volt, amikor a Chelsea először állt fel angol játékos nélkül 1999-ben, amikor a belga Beveren tizenegy elefántcsontparti légióssal állt ki 2004-ben, majd amikor az Arsenalban a pályára lépő mind a 14 játékos más-más állampolgárságú volt 2006-ban. Aztán megszoktuk mindezt, de – valljuk be – éppen legfőbb értékét, identitásképző erejét veszíti el a futball az ilyen jelenségek által. Meg persze azáltal, hogy a futball másik varázsát jelentő kiszámíthatatlanság, a meglepetések katarzisa helyett ma a nemzetközi és egyre inkább a nemzeti bajnokságokat, tornákat is az üzleti szempontból sokkal fontosabb kiszámíthatóság, tervezhetőség uralja. Hogy bizonyos kluboknak be „kell” jutniuk a Bajnokok Ligájába, sőt a csoportkörnek a kiscsapatok esetleges bravúrjait kiegyenlítő hatása révén az egyenes kieséses szakaszba is, ahol aztán mindig ugyanazokat látjuk, ami szerintük nagyszerű és progresszív, szerintünk, szurkolók szerint viszont egyre unalmasabb. És bizony az angol drukkerek szerint is. Amikor két angol klub játszotta egymással a Bajnokok Ligája döntőjét (egyre gyakoribb az ilyesmi), azt egyszer sem nézték annyian az Egyesült Királyságban, mint amikor az angol nemzeti válogatott Eb-döntőbe jutott! Sőt. A „tisztán angol” BL-finálék nézőszáma így alakult: 2008-ban 14.6 millió, 2019-ben 11.3 millió, 2021-ben 8.7 millió néző (igaz, a hozzáférés növekvő ára némileg torzítja ezeket a számokat). Közben pedig a tavalyi Eb-n az angol–dán elődöntőre 26.7, az olaszok elleni fináléra 31 (!) millió brit tévénéző volt kíváncsi. Ez utóbbi az Egyesült Királyság történetének harmadik legnézettebb eseménye lett, kevéssel elmaradva az 1966-os angol–német vb-döntő és Diana hercegnő temetésének (1997) 32 milliós nézettségétől. Mi több, néhány hete attól hangos a nemzetközi sajtó, hogy a Wembley-ben játszott angol–német női Eb-döntő lett a férfi és női Európa-bajnokságok történetének legtöbb szurkolót vonzó (87 192) mérkőzése. Ebben persze a leginkább a női labdarúgás előretörését ünneplik, csakhogy főként azért voltak ennyien, mert az angolokból álló nemzeti futballcsapatnak szurkolhattak: a televízióban 23.3 milliós brit nézettségi rekordot hozott ugyanez a meccs (ez majdnem a kétszerese az idei Liverpool–Real Madrid, angol érintettségű BL-döntő 12.6 milliós adatának és a háromszorosa a Chelsea–Liverpool FA-kupa-finálé nyolcmilliós brit nézettségének).

Persze, amíg a globális számok és bevételek nőnek, ezekkel az intő jelekkel nem törődik senki. Mi több, egyre erősödnek azok a hangok, amelyek szerint a nemzeti csapatoknak szurkolni, a futball szépségeit ott keresni ósdi, nacionalista hóbort. Ráadásul a válogatottakban is kevert etnikumú játékosok egyre nagyobb száma lassan okafogyottá teszi az elméleti, ideológiai vitát. A legjobb európai (!) 21 éven aluli labdarúgót, a „Golden Boy”-t megválasztó olasz TuttoSport magazin legutóbbi 20-as toplistáján 10 fiatal csúcstehetség volt kettős állampolgár: két német-nigériai és egy-egy francia-kongói, holland-suriname-i, olasz-venezuelai, portugál-angolai, amerikai-portugál, angol-ghánai, francia-kameruni és holland-curacaói. Ez tehát az európai topfoci közvetlen jövője, ők mind európai válogatottakban játszanak, és szerintem ez az igazi gyarmatosítás. Nyugat-Európa ugyanis ma éppen úgy visszaél a gazdasági és (futball)kulturális erőfölényével, mint egykor a katonaival, s immár végleg elvette a reményt a kilencvenes években még a vb-k népszerű sikercsapatainak (Kamerun, Nigéria) számító afrikai országoktól az áttörésre. A nyáron nagy visszhangot váltott ki, amikor a spanyol Marca kiválogatta és a címlapjára tette a Real Madrid hat afrikai gyökerű sztárjátékosának a képét „Africa power” (Afrikai erő) címmel, csakhogy Antonio Rüdiger, David Alaba, Ferland Mendy, Aurélien Tchouaméni, Eduardo Camavinga és Karim Benzema is Nyugat-Európa válogatottjait (a német, az osztrák, illetve a francia nemzeti csapatot) és a spanyol BL-győztest erősíti.

De ne legyen illúziónk, a labdarúgás leggazdagabbjainak Kelet-Európára sincs szükségük régi futballkultúrájáért, csakis gyarmatosítandó, lerabolható piacként tekintettek rá a lassan összeolvadó Premier League és a Bajnokok Ligája harminc évvel ezelőtti beindítása óta. A hidegháború végén még úgy-ahogy tartották a lépést a nyugati klubokkal a keletiek, emlékezzünk rá, hogy a bukaresti Steaua 1986-ban megnyerte a BEK-et (ugyanebben az évben a KEK-ben a Dinamo Kijev győzött, egy évvel korábban a Videoton döntős volt az UEFA-kupában), de még 1989-ben is döntőbe jutott a román bajnok, a BL indulása előtti utolsó előtti BEK-et pedig a jugoszláv Crvena zvezda hódította el 1991-ben, hogy aztán soha többé még a döntőig se jusson el keleti csapat. Bajnokcsapatainkat előselejtezős fordulók során át előszobáztatják a BL-ben, míg a sajátjaik akkor is automatikusan a főtáblán kezdik, ha nem is bajnokok. Végleges leigázásunk más iparágakhoz hasonlóan a futballban is a vasfüggöny jótékony leomlása után történt, kihasználva a gazdasági csődöt és a posztkommunista elit által átjátszott, tálcán felkínált értékeket, piacokat. Szakmai és gazdasági törvényszerűségnek hazudva, hogy a gazdagoknak még és még gazdagabbnak kell lenniük, és nyugodtan kisajátíthatják a világ legszebb játékát.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

 

2022.11.16 16:22:08

Angol labdarúgás nemzetisport.hu

ALAPVONAL. A sportolók kivétel nélkül arról beszéltek, az elszántság, a gyakorlás és a szenvedély közvetlen hatással van arra, hogy ki vagy, illetve ki lehetsz. Ha pedig a célszemély nem csupán az eredményei miatt csodálja a főszereplőt, de a mondanivalójával is képes azonosulni, sokkal könnyebben csörög a kassza.

2022.11.14 23:01:12

Angol labdarúgás nemzetisport.hu

A változást érezhetően nem tudja hova tenni.

2022.11.09 17:35:54

Angol labdarúgás nemzetisport.hu

ALAPVONAL. Szeptemberben még csak a drukkerek fél (!) százaléka hitt a Newcastle Bajnokok Ligája-kvalifikációjában, illetve nagyjából harmaduk az európai porondra való visszatérésében, azóta mindkét szám jelentősen megnőtt.

2022.11.06 10:41:53

Angol labdarúgás nemzetisport.hu

Jürgen Kloppék először nyertek idegenben a jelenlegi bajnokságban.

2022.11.06 12:31:04

Angol labdarúgás nemzetisport.hu

Gabriel gólja döntött a Stamford Bridge-en, Mikel Arteta együttese egyelőre maga mögött tartja a Man. Cityt.