Nyáresti kötelességszegés – Malonyai Péter jegyzete

Ritka az olyan egy góllal megnyert pólómeccs, amely után a vesztes ne hivatkoz(hat)na a bíráskodásra – nos, a szerda esti, olaszoktól elszenvedett vereség után ezt még az elfogultság csúcspontján sem tehetjük meg. Sőt. Az évkönyvekbe kerülő 10–11 még hízelgő is ránk nézve, mi tagadás, ennél jobb volt az ellenfél.

Belekapaszkodhatunk abba, hogy az utolsó negyedben négygólos hátrányt mentettünk mínusz egyre, de – ha már kapaszkodás – mi a csúcsra akartunk feljutni, a világbajnoki cím volt a cél.

Hogy ezt senki sem mondta ki direktben? Miért mondta volna? Egyrészt nem szokás az ilyesmi („Még a végén a fejünkre olvassák...”), másrészt nem volt kérdés. A vízilabda hungarikum, a világbajnokságot mi rendezzük, a meccsek színhelye a Margitsziget, a víz termál (ami már a reklám szerint is kulcsa a hagyományoknak), a lelátó zsúfolt. Ennél, kérem, nem kell több, akik igazán profik, azok akár világgá is kiálthatják, hogy igen, nyernünk kell.

Hát igen. Nyernünk kellett volna. Így, többes számban, mert a magyar póló neveltetésem okán akkor is az enyém, ha éppen méltatlan (na jó, kevésbé méltó...) rá. Mondják, hogy ilyenkor a kívülálló viselkedjen jó apaként, ne üsse-vágja a gyereket, hanem üljön le vele beszélgetni, győzze meg, beszélje rá, ébressze fel a lelkiismeretét, és így tovább, és így tovább... Biztos ez a pedagógiai klasszikus, de én is vittem haza gyenge bizonyítványt, beszélgettek velem eleget, hogy mi leszek így, ha nagy leszek, de azért a büntetés sem maradt el – zsebpénzmegvonás, szobafogság, nincs mozi, enyém a mosogatás.

Megmosolyogtató? Biztosan. De a szülők csalódása gyakran erős, ahogy most az a drukkereké. A magyar pólósok annyit hivatkoztak a telt házas Margitszigetre előtte, utána, közben, reggel, délben és este, hogy igenis nyerniük kellett volna. Hogy ez egy ilyen este volt? Igen, olyan volt. De a játékosok voltak azok, akik nem éltek a fórokkal, az ő passzaik voltak pontatlanok, náluk volt úr a tanácstalanság. És szépen sorban kapták az akciógólokat, épp egy fél tucatot. Márpedig ezek szakmai minimumok, az igazi klasszisoknál az ilyesmi mint a fehér holló.

Märcz kapitány a kezdés előtt kiemelte, hogy szép a tomboló lelátó, de a közönség nem nyer helyettük meccset.

Nagy igazság. Ér annyit, hogy visszatérjünk a földre. A vízből kiszállva, ha már miénk a szerdai – kudarc.

Én kimondom.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!