Zsivótzky Gyula is megkönnyezte

- Egy kicsit ünnepeltünk - kezd bele a férfi kalapácsvetés athéni bajnoka, Annus Adrián. - Elég későn volt vége a versenynek, aztán következett a sajtótájékoztató, jóval éjfél után tudtam csak találkozni a srácokkal. Hatra értem haza…
- A srácokkal?
- Tudja, van egy fantasztikus társaság. A barátaim. Vagyis szerintem nyugodtan mondhatom Fazekas Robi nevében is, hogy a barátaink. Már hosszú évek óta eljönnek minden versenyre, és a lelátóról szurkolnak nekünk. Fontos, sőt megnyugtató érzés, hogy magam mellett tudhatom őket, hogy bármikor számíthatok rájuk. Raádásul saját zsebből utaznak. Erre a mostani túrára a tavalyi franciaországi világbajnokság óta gyűjtenek. Egyszerű, hétköznapi emberek, akik havi tíz-húszezer forintjával tették félre azt a két-háromszázezret, amiből kijöttek. Csodálatos, nem?
- Az bizony. És velük ünnepelt…
- Igen. Az Olimpiai stadion mellett találtunk egy helyet. Jól éreztük magunkat, volt egy kis sör is… Hajnalban, amikor vissza akartam menni az olimpiai faluba, már nem nagyon találtam buszt, meg taxit. Mit mondjak, nem volt egyszerű. Olyan hat óra körül kerültem ágyba, tízkor pedig már fenn voltam.
- Látszik.
- Tudom, de nem baj. Most már nem.
- Amúgy jól aludt?
- Amikor aludtam, akkor igen. De mondom, az csak néhány óra volt.
- Gondolkozott a vasárnap estén?
- Eszembe jutott, persze.
- Erre számított?

- Álszerénység lenne a részemről, ha most azzal jönnék, hogy az első hatba akartam kerülni. Nem, annál már több van mögöttem. Nyertem Európa-bajnokságot, voltam vébén második. Ilyen múlttal csakis az éremmel lehettem elégedett.
- A bronzot is elfogadta volna?
- Ez a versenytől függ. Most azt mondom, nem, de hát könnyen beszélek, mert nyertem. De alakulhatott volna úgy, hogy a harmadik helyet is jó eredményként könyvelem el magamban.
- Tartott valakitől?
- Nem így fogalmaznék. Inkább azt mondanám, hogy többen is esélyesek voltunk az aranyéremre.
- Hány esélyes meccsnek tartotta a döntőt?
- A japán Murofusi és a fehérorosz Tyihon tűnt a legnagyobb ellenfélnek, de mivel Tyihon a selejtezőben is bizonytalan volt, igazából csak Murofusira figyeltem.
- Aki végig csak kapaszkodott ön után.
- Nekem kedvezett, hogy előtte dobhattam, így mindig neki kellett utánam jönnie.
- Próbált is… Emlékszik, hogy pontosan mi játszódott le önben a végén, amikor a japán kis híján túldobta?
- Na, azt nem kívánom senkinek. Kezdem ott, hogy három héttel ezelőtt volt egy combhúzódásom, és az ötödik dobásom után éreztem, valami nincs rendjén. Kiszaladtam, kerestem az orvost, de nem találtam. Amikor mentem visszafelé, éppen Kodzsi dobott. Csak azt láttam, hogy nagyon megy a kalapács, nem akar földet érni. Az első pillanatban meg voltam győződve arról, hogy túldobott. Az a néhány másodperc… huhh… Nem fogom elfelejteni, az biztos.
- Eszébe jutott az a kétezer-kettes Grand Prix-döntő, amelyen Murofusi éppen az utolsó dobásával előzte meg?
- Igen… Nem lett volna jó még egyszer átélni azt az érzést.
- Mit gondol: ha most is így alakul, lett volna ereje, hogy a következő dobásával visszavegye az első helyet?
- Fogalmam sincs. Nagyképűségnek tűnne, ha azt mondanám, hogy biztosan, de szerencsére nem kellett kipróbálni. Csak azt tudom, ha valakit a nyerő helyzetéből az utolsó pillanatban kibillentik, utána már pokolian nehéz visszajönni. Legalábbis lelkileg.
- Érezte valamikor a döntő során, hogy "na most ezzel a dobásommal sokkoltam a többieket"?
- A harmadik, a 83.19-es dobásom után láttam Kodzsin, hogy kicsit megrendült. Vannak ilyen pillanatok. A hatodik sorozatban valószínűleg én is ezt éreztem volna, ha Murofusi átveszi a vezetést. De ebbe belegondolni sem szeretnék.
- Nem is kell. Sok gratulációt kapott?
- Mire visszaértem a faluba, nyolcvannégy nem fogadott hívásom és hetven sms-em volt… A legjobban talán a Zsivótzky Gyula bácsival történt találkozásom hatott meg. Jött szembe a faluban, megállt, gratulált, és… és elsírta magát.
- A családdal sikerült már beszélnie?
- Még este, úgy éjfél körül. A feleségem és a kislányom, Franciska is nagyon örült, bár ő még csak hat és fél éves, neki igazából annyit jelentett az egész, hogy "apa, megnéztünk a tévében".
- Az arcát viszont ország-világ megismerhette: ott díszelgett a pólóján.

- A feleségem csináltatta. Amikor Franciska másfél éves volt, akkor készíttetett először ilyet, s azóta minden versenyen ezt hordom. Pontosabban nem ezt, ugyanis évről évre az új, az aktuális fényképét tetette fel a pólómra.
- El is rakja ezeket emlékbe?
- Nem. Sajnos nem. Nem szoktam nosztalgiázni, nem gyűjtök emlékeket. Egyetlen kivétel az olimpiai szerelésem, azt Atlanta és Sydney után is eltettem, s ezt a mostanit is megőrzöm.
- Csak azt ne mondja, hogy az érmeket sem teszi ki odahaza!
- Ha a jelenlegi állapotról beszélünk, akkor ki kell ábrándítanom. Nemrégiben vettünk Jákon egy házat, félig kész állapotban van, s most még nem nagyon van helyük az érmeknek, kupáknak.
- Ezután van egyáltalán valami, amit sportolóként szeretne elérni?
- Hát hogyne lenne! A világbajnoki aranyérem még hiányzik a gyűjteményemből. Ha sikerülne, megőriznék az évkönyvek a nevemet: én lennék a magyar atlétika első világbajnoka.
- Gondolom, a jól megérdemelt pihenés időszaka következik.
- Majdnem. Szeptember elején lesz Szombathelyen a Világdöntő, amelyen mindenképpen elindulok. Amolyan olimpiai visszavágó lesz, jó lenne azt is megnyerni. Azután viszont tényleg pihenni akarok. A kislányom most megy iskolába, a kezdeti időszakban mindenképpen szeretnék mellette lenni.
- Szűkebb pátriájában, Szombathelyen óriási ünneplést csaptak.
- Köszönöm a szurkolást. Én csak amolyan bevándorló vagyok, hiszen nem ott születtem, de nagyon megszerettem a várost, jól érzem ott magam. Külön üdvözlök minden szombathelyit.
- Lehet, hogy a fáradtság miatt van, de nem látom azt a felszabadult örömöt az arcán, amely egy olimpiai bajnoknál szinte "kötelező".
- Majd, ha megérkezem Pestre, beülök az autómba egyedül, bekapcsolom a rádiót, és elindulok hazafelé… Na, talán majd akkor szabadulnak fel a bennem lévő érzések.
- Milyen zenét fog hallgatni?
- A rockot szeretem. Van a kocsiban néhány CD.
- Várja már?
- Igen. Azt hiszem, akkor fogom majd fel igazán, hogy olimpiai bajnok lettem.