Címvédés a Világligában

Az egykori zseniális kapus idegesen pöfékel. Övék az egyik legjobb csapat, ám az elmúlt nyolc évben "csak" két Eb-arany jött össze – a többi eseményen nem sikerült a dobogó tetejére állni. Holott már rájuk férne. Csak hát – mi mindig ott vagyunk az útban.
Mint most is.
Mindenesetre nem indul jól, mert bár Kásás szerel hátrányban, néhány elkapkodott támadást követően Ikodinovicsra felejtenek el kilépni a mieink, ő meg három lóba után gond nélkül átlövi a zónát. Madaras blokkba törölt labdája után feszengünk egy sort, ám a füstbe ment fórt hamar feledjük, midőn Kásás zsenge nyolc és félről egyenlít, szabaddobásból. Eztán besegít Ikodinovicsnak, a kezén irányt változtat kissé a lövés, amely így a felső lécről pattan be – ez a második jugó akciógól. Igaz, Tominak erre is van válasza, második emberelőnyünket már kíméletlenül bevarrja, hanem Ikodinovics egyelőre nem tud téveszteni, besúvasztja távolról a harmadikat is – Kemény Dénes pedig kissé morózusan méregeti Szécsit, aki eddig finoman fogalmazva sem az igazi. S miután Varga Tamás lövése a duda pillanatában a lécről a gólvonalra vágódik, hátránnyal zárjuk a nyitófelvonást (2–3).
A folytatásban is egyre erősebben vakarjuk a fülünk tövét. Elöl rosszak a centerbejátszások, hátsó embereink a kaputól tíz-tizenkét méterre szenvednek, szélsőinket gyilkosan keményen fogják a védők, olyan esélytelennek tűnik az egész. Csipetnyi jó hír, hogy Szécsi előbb Nikics közeli húzását fogja hátrányban, majd a kaputól három méterre, szemben álló Sapics ziccerét tolja a kapufára. Miután kapusunk megtámasztja együttesünket hátulról, elöl elég egyetlen apró gól – és hirtelen megváltozik minden. Ráadásul a gól nem is annyira apró: Kásás ezúttal lélegzetelállítóan laza mozdulattal pattint a szélről a rövid sarokba emberelőnyben, s innentől felbőgnek a motorok. Szerelés hátul, négy a hármas lefordulás elöl, igaz, az efféle "be a fejet, és hadd szóljon" alapon szerveződő akciónál nem mindenki azon a poszton ér az ellenfél kapuja elé, ahová úgymond az "iparengedélye" szól. Steinmetz Ádám például üresen marad – a szélen. Centerünk mindenesetre lóbál egy nagyot, majd még egyet, aztán saccra öt méterről olyan tökéletes ívben ejt a hosszúba, hogy annál pontosabban gyakorlatilag lehetetlenség. Harmadik támadás, kissé halódik, lejáróban a támadóidő, amikor Biros kilencről elzúgatja a szabaddobást – irgalmatlan nagy gól (5–3). Az angolszász sportsajtóban erre mondják, hogy "elkapta a momentumot", s mi látszólag nyeregben vagyunk: 6–4-es vezetéssel fordulunk.

A nagyszünetet követően egy előnyünk ugyan elmegy, de Benedek újfent próbálkozik, s lám, jól teszi: pazarul kilövi a hosszú alsót. Postafordultával fut be Sapics felsősarkosa, a szerbek gólzsákja ennek ellenére durcás, hiszen az első félidő anélkül ment le, hogy betalált volna. Zavarbaejtően gyorsan felelünk, Steinmetz Ádám ugyanis kiharcol egy előnyt, amit Fodor az első passzból Sefik feje fölé pakol (8–5), majd egy gond nélkül kibekkelt jugó akció után Varga Tamás játszik Steinmetz Ádám kezére, aki úgymond maga alá rántja a lábát, picit megemelkedik, és bevágja a léc alá a kilencedik gólunkat.
Ez már sok.
Vujaszinovics – akiről az ifjú center parádésan levált – rázuhan Steinmetzre, leviszi a víz alá és ütlegelni kezdi. Cserébe elbúcsúzunk tőle, cserével végleg kiáll. S bár Ikodinovics átellenben megint nem tud téveszteni, a szerbeket már semmi sem tudja megnyugtatni. Sapics a víz fölött üt oda Kissnek, Jokics is elveszti a fejét, és arcba dobja a labdával Szécsit – ő is végleges kiállítással lakol. Gyógyír, hogy 10–6-ra elhúzunk a negyed végére, s mert gyaníthatóan a komplett szerb gárda ellen is hoznánk a záró részt, még annyira sem kell izgulnunk. Ikodinovics ugyan bebizonyítja, attól, hogy a lábát operálták, még nem felejtett el lőni, ám igyekezete édeskevés: úgy nyerünk 12–8-ra, hogy időközben öttel is megugrunk.
Tekintélyes különbség, bár bizonyos finálék során mindenki megszokhatta, hogy a magyar kispadon az utolsó percek már a kölcsönös gratulációk és ölelések jegyében telnek. Mint ahogy ahhoz is hozzászokhatott a pólóvilág, hogy az eredményhirdetésnél általában középre áll a magyar csapat, s a végén neki szól a himnusz.
Nem tudom, miért, de valami azt súgja: az idén nem utoljára hallottuk. ---- M ---- &