Az érme másik, szebbik oldala

Az érmének két oldala van. Ezt nehéz volna megcáfolni. Azt könnyebben lehetne, hogy a szombati találkozó az állítólag elhúzódó országos utánpótlástorna miatt kezdődött félórával később. Egy frászt kezdődött amiatt később. Sokkal inkább azért, mert a jenkik érezték, ha véletlenül ők kerülnek a napsütötte térfélre, úgy járhatnak, mint pénteken a magyar védelem.
Az egészben az a mókás, hogy a FINA-szabvány szerint a fehér sapkában játszó együttes (vagyis a hazai csapat) a zsűriasztaltól balra kezd, azaz a jenkiknek kellett volna mindkétszer napfürdőzniük. Csakhogy a terepet felmérő Ratko Rudic kitalálta, ez így konkrétan nincs leírva a FINA szabálykönyvében, csupán szokásjog, azaz sorsoljanak, kinek melyik térfél jut. A kubai delegátus rögvest nekiállt tolni Rudic szekerét – ettől kezdve fiksz egyesnek számított ez a meccs –, vagyis a görög játékvezető feldobhatta a pénzt. Az a kézfejére esve a Benedek Tibor által választott fejet mutatta, ám hogy, hogy nem, hirtelen megcsúszott az érme, leesett a földre, és ott már az írás virított felül, Wolf Wigo meg vigyorogva az árnyékos kapura bökhetett. Legalábbis pénteken.
A sorsfordulás elkerülése végett szombatra "kijött” az utánpótlástorna-verzió, mi beleegyeztünk a fél nyolcas kezdésbe (negyed hétkor egy lélek nem volt a medencében), Benedek pedig félmosollyal vette tudomásul, hogy a szerencse megint Wigónak kedvez, miután a negyeddolláros szombaton nem csúszott le a görög bíró jobbjáról…
A játékvezetők mindazonáltal ezzel nem léptek ki a képből, sőt. Más kérdés, hogy ezen az estén csinálhatott bárki bármit, túlzottan elszánt volt a magyar együttes ahhoz, hogy a jenkiknek akár egy fikarcnyi esélyük is lehessen a győzelemre. Ugyan a meccsindító labdabeejtésre ezúttal felkért kaliforniai legendánk, a melbourne-i szovjetek elleni vérzivatar hőse, Zádor Ervin – ellentétben a pénteken bennünket favorizáló berlini aranyérmessel, Tarics Sándorral – középre pottyantotta a Mikasát, szombaton nem hiányzott az első támadás joga. Játékosainkból pedig nem hiányzott a motiváció és a koncentrálóerő, ennek megfelelően az első negyedet egy elsöprő 3–0-lal indították (Biros lefordulásból és fórból, Molnár centerből parádézott). A második elejére ugyan visszakapaszkodtak Klatték (3–2), ám a Molnár-show folytatódott, Kiss Gergő is bepörkölt egyet messziről, azaz a félidőre szerzett előny elvben megnyugtatónak tűnt (6–2). Különösen úgy, hogy a védekezés megint remekül működött: Szécsi végre normálisan állt a lábán, a blokkok is a helyükre kerültek (a két amerikai gól két méterről született, előnyökből), Steinmetz Barna felfüggesztette az elegáns bekkelést, és a meccshez méltó brusztolásba gabalyodott a gondjaira bízott centerekkel, így Baileyéknek sanszuk sem lehetett az egy nappal korábbi akciógólokra.
Hanem már ekkor látszott, hogy a bírópárosnak ismét vannak ötletei arra nézvést, miként is lehetne az összecsapást legalábbis szorossá tenni. Várit például két ízben sikerült úgy kiküldeniük, hogy mindkétszer ő vérzett (előbb az orra, aztán a szemöldöke szakadt szét – ennyire önveszélyes volna?), de megemlékezhetünk arról a három kiállításról is, amelyet úgy szedtünk össze, hogy a labda nálunk volt. Tét nélküli meccsről lévén szó akár legyinthetnénk is – ám a vereségre gondolni sem akaró játékosok az ügy érdekében kénytelenek voltak a legarcátlanabb ítéleteket is fogcsikorgatva eltűrni. Továbbá tizenhétszer megpróbálni kivédekezni a soros emberhátrányt. Amiben az az érdekes, hogy még az amerikainál sokkal jobb játékosokból álló horvát és orosz gárdával vívott meccsen sem zavarták ki a mieinket nyolc-tíz alkalomnál többször.
Néha persze mi is kaptunk valamit cserébe: ha sikerült kibekkelni két-három hátrányt, kompenzációban részesültünk, játékosaink javára szóljon, hogy amikor igazán fontos volt, éltek az alkalommal. Jóllehet sem fizikálisan, sem mentálisan nem egyszerű minden második támadás során öt a hat ellen pólózni, valamint egy idő után úgy közlekedni a vízben, hogy voltaképpen bárhol, bármikor kiállíthatják az embert, akár tesz "az ügy” érdekében, akár nem. Ezzel magyarázható, hogy nem voltak annyira higgadtak fiaink, midőn megroppanthatták volna az ellenfelet – miközben mégiscsak félelmetes tartásról tettek tanúbizonyságot, hiszen egyszer sem engedték háromnál közelebb a jenkiket.
A hosszú sorozat idegfeszültsége, továbbá az utolsó állomás izgalmai mindazonáltal megtették hatásukat (és ez nem csupán támadásainkon látszott): Benedek cserés kiállítása nevetséges volt (Wigo a víz fölött megütötte, erre őt is kiszórta a görög), amin Kemény Dénes olyannyira felhúzta magát, hogy a nyolcadik amerikai gólt követően, 23 másodperccel a befejezés előtt két kezét magasba rakva együtt örült a nézőkkel, amiért a mocsoklavina betetőzéseként az olasz játékvezető kiállította. Igaz, a találkozó utáni Kemény-okfejtést hallva ("csak a közönség soraiban ülő magyaroknak mutattam, hogy azért örüljenek, mert nyertünk”) Petronilli visszavonulót fújt, és szóban elismerte, jogtalanul húzta elő a veres kártyát. Ami annyiban érdekes, hogy ettől még a magyar kapitányt eltilthatják a négyes döntő első összecsapásától. Kérdés, a talján a jelentésében is felvállalja-e az önkritikát.
A víkenden történtek után ez volna a minimum.

Mestermérleg
Ratko Rudic: – Fiatal csapatomnak ilyen kemény mérkőzésekre van szüksége ahhoz, hogy eséllyel indulhasson később harcba az igazán nagy versenyeken. Világkupa-felkészülésünket mindenesetre kiválóan szolgálta ez a sorozat.
Kemény Dénes: – Ez férfimunka volt. A külső körülmények ugyan nem javultak péntekhez képest, a védekezésünk viszont igen, mégpedig sokat. Ôszintén remélem, a jövő héten a támadójátékunk megint ugyanolyan lesz, mint az amerikai túrát megelőző időszakban volt.