Mindig hatost kell dobni! A fájóan korán eltávozott mester, Széles Sándor mondogatta ezt oly gyakran: először a római világbajnokságon hallottam tőle a kijelentést – azután, hogy tanítványa, Gyurta Dániel egyetlen századdal győzött kétszáz méter mellen.

Azután, hogy az idősebbik Gyurta fivér nyakába akasztották pályafutása első vb-aranyát.

És azután, hogy az akkor éppen húszesztendős fiú az amerikai Eric Shanteau-t „nyúlta le” a döntőben egy századdal, s a vert mezőnyben volt az ausztrál Christian Sprenger is, aki egy nappal korábban világcsúcsot úszott a középdöntőben.

Ha úgy tetszik, Sprenger rosszkor úszta az a világrekordot.

Ha úgy tetszik.

Mert bár nyilvánvalóan csalódottan mászott ki a medencéből a kétszáz mell döntője után, azért Rómából úgy utazhatott haza, hogy azt mondhatta magáról: nálam gyorsabban még soha senki sem úszta le a kétszáz méter mellet.

És ez sem semmi, sőt nagyon is rávilágít arra, mekkora klasszis az, aki e tekintetben ér fel a világ tetejére. Mint a példa is mutatja, arany nem mindig jár érte (a nagy versenyeken azért jelentős anyagi elismerésben részesül a világcsúcsot úszó versenyző), ám nem minden a győzelem – Hosszú Katinka egyenesen kijelentette, hogy sokkal jobban szeretne világcsúcsot úszni, mint olimpiai aranyat nyerni, bár véleményével már akkor vitatkoztak sokan, mondván, ezt leginkább csak a londoni kudarc mondatja vele.

Végül Katinka minden álmát valóra váltotta, hiszen olimpiai bajnok lett (háromszor is), és ötvenes medencében is úszott világcsúcsot (kettőt is).

Ő aztán rendre hatost dobott, akárcsak 2009 után Gyurta Dániel is öt éven keresztül – egyeduralmához nagymedencében egyetlen világrekord társult: a londoni olimpián nyert világcsúccsal.

De vajon mi ér többet?

Vajon van-e értelme összehasonlítani az aranyat a világcsúccsal?

Vajon kevesebbet ér-e a győzelem, ha nem társul hozzá rekord?

Érvek és ellenérvek vannak bőséggel a témában, s bár a bajnokok névsorát örök időkre rögzítik a történelemkönyvek, istenigazából akkor kapjuk fel a fejünket, amikor azt olvassuk valahol, hogy megdőlt a világcsúcs.

Akkor visítunk nagyot, amikor az úszó legyőzi azt a bűvös piros vonalat.

Az aranyakat sem dobálják az ember után, ám világcsúcs még kevesebbszer születik – tán éppen ezért hatol mélyebbre.

Vagy mégsem...?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!