Hingis továbbra is döntős

Nem bírta hát. Egy éve, hogy végérvényesen eldőlt:
Martina Hingis felhagy azzal, amihez a legjobban értett.
A tenisszel – az észjátékkal. Kissé furcsa, hogy valaki ennyi idősen múlt időben beszél a sportkarrierjéről. Még furcsább, hogy huszonhárom évesen nyoma sincs rajta szomorúságnak, megkeseredettségnek, noha egy tüneményes pályafutásnak szakadt vége, fájdalmasan korán. Ahelyett, hogy gyászos képet vágna – ahogy ő mondja, "kilencvenkilenc százalék, hogy sohasem térek vissza" –, főállásban szakkommentálja egykori vetélytársai mérkőzéseit a különféle adókon.

"Nincs semmi, ami bánkódásra bírhatna, ellenkező esetben boldogtalan lennék az életem hátralévő részében – mondta az Observer című lapnak adott interjújában. – Annak ellenére, hogy az emberek időről időre felteszik a kérdést, visszatérek-e, nem foglalkoztat az ügy. Túltettem magam rajta, nem akarok frusztrációban élni."
Holott még szinte itt van előttünk, amint Martina megdönthetetlenül uralja a teniszvilág pályáit. A Graf-éra leáldoztával lépett trónra, és amíg a Williams nővérek fel nem tűntek, nem igazán tudtuk elképzelni, hogy valaki is képes lehet letaszítani onnan.
A történetét ismerjük, mint hagyta ott édesanyjával, Melanie-val Csehszlovákiát s félig-meddig magyar apját, Hingis Károlyt. Az anyának határozott elképzelései voltak, nem véletlenül keresztelte Navratilova után Martinának a lányát: Svájcba költöztek, s ott kezdtek új életet, hihetetlen kitartásról téve tanúbizonyságot. Volt honnan örökölniük. Azt talán kevesen tudják, hogy Martina nagypapája – Melanie édesapja – nyolc, kegyetlenül hosszú évet húzott le egy urániumbányában. Masszív antikommunista nézetei miatt került erre a körülményeivel hovatovább koncentrációs táborokat idéző szörnyű helyre – de túlélte. Szívósság, bátorság, ez anyai ágon genetikailag belekódoltatott Martinába. "A mamám örökölte apja tulajdonságait, s remélem, jutott nekem is belőlük – mondta még három éve. – Mindig felkészített arra, mi vár rám, s ettől aztán olyan természetesnek tűnt az is, hogy én vagyok a világ legjobbja."

Azonnal a csúcson

Igaz, volt, ami ellen ez sem nyújtott védelmet. Gyötrő sarokfájdalmai végül megtörték a vasakaratú lányt: nem akarván örökkön kínok között teniszezni, 22 évesen befejezte öt Grand Slam-torna-győzelemmel és 209, világelsőként megélt héttel fémjelzett pályafutását.
"Nagyon fiatalon kezdtem, egy klasszisnak pedig mindig adódik a karrierjében csúcspont. Nálam ez tizenhét évesen jött el. Heninnél most, amikor huszonegy. Alapvetően mindegy, milyen korban érsz a tetőre. Amikor eléred a teljesítőképességed maximumát, automatikusan meglovagolod ezt a hullámot. Akad, akinek ez hosszabb ideig tart, másoknak rövidebb idő jut. Vagy azért, mert a prioritások változnak, vagy mert elveszted a motivációt. Éppen emiatt csodálom mindenkinél jobban az olyan játékosokat, mint Andre Agassi, Pete Sampras vagy Steffi Graf, hogy annyi időn át képesek voltak nyerni. Ám a nők mezőnyében egyre rövidül a dominancia időszaka. Fizikailag ugyan felveheted a versenyt a vetélytársakkal, de tartósan nem kerekedhetsz föléjük. Meggyőződésem, hogy egy-egy kimagasló tudású játékos egy-két évnél többet már nem tölthet a topon."


Háromszor a kés alatt

Hingisnek még majdnem négy esztendő adatott meg anno, ám a szervezete – a Williamsekkel karöltve – leparancsolta a csúcsról. "Háromszor feküdtem kés alá, rendre visszatértem, de sohasem lehettem biztos abban, hogy meggyógyultam. És amikor mindig kiújult a fájdalom, azaz az egész nem volt több küszködésnél, nos, akkor elhatároztam, befejezem. Én egyszerűen nem bírnék így élni. Fájdalomcsillapítókat falni, folyamatosan az egészségem miatt aggódni: ebből nem kértem. A szenvedés mellett már semmi élvezetet sem nyújtott a tenisz. Tizenhat-tizenhét évesen még fogalmam sem volt erről, csak játszottam, nyertem… Aztán egyszer csak a testem közbeszólt."
Közismert, Hingis egykori szponzorát, a cipőit szállító Sergio Tacchinit okolja krónikus sarokfájdalmainak kialakulása miatt, s voltaképpen azért, hogy soha többé nem léphet pályára. Ügyvédcsapata be is perelte a sportszergyártó céget, igaz, a magyarhoz hasonló olajozottsággal működő olasz igazságszolgáltatás útvesztőiből nem egyszerű kikeveredni, azaz eltelik még két-három esztendő, mire a perben ítéletet hirdetnek. Martina kissé türelmetlen, szeretne az ügy végére járni, ugyanakkor kellően eltökélt, hogy bebizonyítsa igazát. "A lábam begyulladna, ha négy-öt órát kellene játszanom, beleértve az edzéseket is – azaz a profisport világa bezárult előttem. A napi munkavégzés, mozgás szerencsére nem jelent gondot, de hogy hétről hétre kőkemény mérkőzéseket vívjak, arról szó sem lehet: abból nem kérek, hogy én egy legyek a százhuszonnyolcas főtáblán, az nem az én stílusom. Inkább valami mást keresek magamnak."

Az új kommentátor

Kár. "Kolléganői" a megmondhatói: olyan keze s olyan taktikai érzéke azóta sincs senkinek, mint Martinának volt. Ám őt már csak az archív felvételeken láthatjuk, az élő képen nem. Legfeljebb hallhatjuk – elvégre a sportágtól nem tudott elszakadni. A tavalyi, Los Angeles-i WTA-világbajnokságon kezdte, aztán az Australian Open idején a helyi Seven Network közvetítéseit kommentálta, akinek jön az angol nyelvű Eurosport, májustól itthon is élvezheti Martina hozzászólásait, elvégre a Roland Garros női mérkőzésein szintén ott ül majd a riporterállásban (és már most folynak a tárgyalások a BBC-vel a wimbledoni tornáról). A külföldi szaksajtó máris párhuzamot vont közte és a szakkommentálást egy új dimenzióba emelő John McEnroe között: bár Hingis remekül beszél angolul, néha nem találja a megfelelő kifejezést, mindazonáltal a csatornáknál az a lényeg, hogy olyasvalaki mondjon véleményt, aki átélte, milyen érzés egy Grand Slam-címért szerválni. Ráadásul Martinának – s ez mutatja, tényleg nem törték meg a történtek – a humora is a régi. "Imádom a kommentálást – közölte a maga utánozhatatlan mosolyával –, így ugyanis el tudok jutni a döntőkig, és alapvetően ez számít, nem igaz?"