Mintha rutinból csinálta volna

Abban alighanem nincs vita, hogy a Grand Slamet – vagyis naptári éven belül megnyerni mind a négy nagy tornát – teljesíteni ugyanolyan nehéz, már-már lehetetlennek tetsző vállalkozás, mint volt évtizedekkel ezelőtt, sőt talán még nehezebb, elvégre Rod Laver második tarolása (1969) óta egyetlen úriember sem volt képes rá. Majdnem ilyen nehéz egy egész pályafutás során megnyerni mind a négy nagy versenyt, hiszen ezt is csupán öt férfi teniszező tudta megcsinálni, legutóbb Andre Agassi. Manapság viszont ott tartunk, hogy nincs olyan teniszező, aki képes volna akár két, egymást követő Grand Slam-viadalon győzni. Illetve eddig nem volt, mert bátran kijelenthetjük: Roger Federer lesz a következő, aki megcsinálja.
Jelenleg két GS-trófea tulajdonosa, tavaly Wimbledonban, most pedig az Australian Openen diadalmaskodott, és ennek kapcsán persze azt se felejtsük el megjegyezni, hogy tíz éve nem volt egy kézben ez a két bajnoki cím (akkor Pete Sampras ült a két trónon). Ennek egyébként roppant egyszerű az oka. Az elmúlt egy évtizedben, de főleg az utóbbi négy-öt évben minden eddiginél kiegyenlítettebbé vált a férfimezőny, régi csillagok mentek, néhányan maradtak, újak jöttek – viszont nem akadt senki, aki a többiek fölé nőtt volna. Ezt alátámasztandó: négy éve nincs, aki egy naptári éven belül két Grand Slam-versenyt nyerjen.
Csakhogy megérkezett Federer.
Huszonkét és fél évesen immár kétszeres Grand Slam-győztesnek vallhatja magát (no meg világelsőnek!), ráadásul úgy, hogy az első két nagy döntőjéből nyert meg kettőt. Többek között ez a tény is jelzésértékű vele kapcsolatban. Igaz, Jimmy Connors és Björn Borg az első három fináléját is meg tudta nyerni, de például Samprasnek vagy Agassinak még a kettő sem jött össze. Azóta márpedig csak gyorsult a játék, nem is keveset…
Federer mindenesetre kényelmesen tartja a tempót, a saját tempóját, amit, úgy tetszik, egyre nehezebben bírnak a többiek. Mintha még egy lapáttal rátett volna a svájci, éppen annyit, amennyit más már nem tud. Mert mit fedezünk fel, ha az elmúlt fél év eredményei között bogarászunk?
Hogy a zseniális Roger a négyből három szuperversenyt megnyert.

Wimbledonban látványosan kiemelkedett a mezőnyből, megközelíteni sem tudták a teljesítményét, és bár a US Openen beütött nála a krach (a nyolc között kikapott David Nalbandiantól), az idény végi világbajnokságon, a houstoni Mesterek Kupáján újfent villogott, hiszen veretlenül lett első, legyőzve az összes 2003-as Grand Slam-bajnokot, Agassit mindjárt kétszer is.
Most Melbourne-ben nem tündökölt. Illetve dehogynem, csak nem egyfolytában, hanem kizárólag akkor, amikor ő úgy akarta (Todd Reid ellen úgy akarta), vagy amikor érezte, hogy nagyon is szüksége van rá. Vagyis annyit adott ki magából, amennyit kellett, nem többet, nem kevesebbet. És ez óriási szó, hiszen takaréklángon égve is úgy nyerte meg az idénynyitó Grand Slam-viadalt, hogy kétség sem férhetett hozzá, ki a legjobb. Annak idején Sampras nyeregetett Wimbledonban így, mondhatni rutinból, most meg Federer gyűjtöget könnyedén, ráadásul nem csupán Wimbledonban.
Mindenféle túlzás nélkül kijelenthető, hozzá fogható univerzális teniszezőt nem hordott még a hátán a föld. A legnagyobbnak tartott, összesen 14 Grand Slam-trófeát elhódító Sampras szervája, tenyerese, röptéje extraklasszisnak számított, a fonákja viszont sokszor dadogott. A karrierjéből éveket elpazarló, ezért "csak" nyolc nagy tornát megnyerő Agassi hátulról sebezhetetlen, ám az adogatása, illetve a röptéje "hendikepes". Ehhez képest Federernek nincs gyengéje, épp ellenkezőleg, minden mozdulata, minden ütése kifogástalan, az Australian Open döntőjében legyőzött Marat Szafin szavait idézve: "Tökéletesen összerakott teniszező." Ellenfele mindenesetre neki is akadhat. Például a Roland Garros lassú salakja – no meg saját maga, hiszen még hosszú évekig a tenisz alá kell rendelnie mindent.
Bár ha arra gondolunk, hogy a melbourne-i úton magára maradva, edző nélkül ment végig szinte gondtalanul…