Hewitt átvágtatott a mezőnyön,a pucér úr pedig a pályán

Ki ez a David Nalbandian?
Hogy nem hallottak róla sokan, az szinte természetes, elvégre az örmény felmenőkkel rendelkező, de argentin színekben versenyző fiú még csupán 20 éves, profi pályafutását tavaly kezdte, azelőtt a juniorok között oktatott (US Open-győzelem 1998-ban, egy évre rá döntős volt Párizsban), két egészen különleges, tenisszel kapcsolatos története mindenesetre már van. Mind a kettő Wimbledonhoz fűződik.
Három esztendővel ezelőtt annak rendje és módja szerint eljutott a juniortorna elődöntőjéig, ott azonban nem léphetett pályára, mert – elkésett. Miután ugyanis beverekedte magát a legjobb négy közé, leült a számítógép elé, és az összes argentin barátjának beszámolt e-mailben, mi is történt vele. Kicsit elhúzódott a "manőver”, a szervezők pedig nem kegyelmeztek neki: mivel nem állt ott a kezdésnél, kizárták. És ezzel még nem volt vége, mert hősünk ugyanebben az időpontban benevezett a felnőttekhez is – illetve csak benevezett volna.
A másik története egészen friss, ráadásul nem késett el sehonnan.
Bejutott a felnőttverseny döntőjébe, arról az ágról, ahol többek között Marat Szafin, Andre Agassi, Pete Sampras és Jevgenyij Kafelnyikov neve szerepelt. Csakhogy ezek a világsztárok még a legjobb 16 közé sem tudtak bekerülni, a harminckettőben is csak egyikük (történetesen Kafelnyikov) képviseltette magát, megnyitva ezzel az utat olyan játékosok előtt, mint például Nalbandian. Aki egyetlen klasszissal sem találkozott, viszont szép sorjában elintézte az ellenfeleit, volt, akit könnyebben, volt, akit nehezen.
"Nincs mitől tartanom. Életem első nagy lehetősége előtt állok, felesleges izgulnom, hiszen nem tőlem várják a győzelmet. Úgy vélem, ötven százalék esélyem van” – jelentette ki a vasárnapi finálé előtt.
Aztán csalódott egy nagyot, Lleyton Hewitt ugyanis három sima játszmában elintézte őt (legutóbb az 1984-es döntőben folyt hasonló vérengzés, amikor John McEnroe 6:1, 6:1, 6:2-re kalapálta el Jimmy Connorst!), a "felesleges izgulnom” megjegyzésről meg csak annyit: keretbe foglalta az első szettet. Kettős hibával kezdte, kettős hibával zárta le, ráadásul a köztes időpontban sem nagyon találta a játékát.
A hálót annál inkább.
Ez, sajnos, az egész mérkőzésre jellemző volt, némi malíciával azt írhatnánk, legalább nem tartott sokáig. Jószerével az volt a legizgalmasabb pillanata a finálénak, amikor néhány biztonsági ember megpróbált "eltakarítani” a pályáról egy magáról teljesen megfeledkező, pucér urat, aki, kihasználva egy esőszünet végét, egyperces szteppbemutatót tartott a centerpálya kellős közepén. Érdekes látvány volt. Amiként az is, ahogyan egy biztonságis hölgy megpróbálta elkapni őt.
A világelső Hewittot sem a magánszám, sem az eső, sem pedig Nalbandian nem tudta kizökkenteni, különösebb megerőltetés nélkül, bár tőle szokatlan módon viszonylag sokat hibázva (a gyengén játszó ellenféllel szemben valamelyest ő is leeresztett, van ez így…), de kétségkívül megérdemelten nyerte meg a mérkőzést, és vele együtt pályafutása második Grand Slam-tornáját.
Huszonegy évesen.
Két szettet veszített a két hét során, mind a kettőt a Sjeng Schalken elleni negyeddöntőben, amelyben egyébként 6:2, 6:2 után a harmadik játszmában már volt négy meccslabdája – ha valamelyiket beüti, ő lehetett volna az ötödik úriember (Don Budge, Tony Trabert, Chuck McKinley és Björn Borg után), aki szettveszteség nélkül tarolja le a mezőnyt. Merthogy Hewitt tarolt, bár hozzá kell tenni, neki sem jött rosszul a kiemeltek felfoghatatlan betlije. Ettől függetlenül óriási játékos a kis ausztrál, nem mellesleg, Pat Cash diadala után 15 évvel az ő révén lett ismét ausztrál uralkodója Wimbledonnak.
"A győzelem pillanatában az eredményjelzőre pillantottam, mert egyszerűen nem akartam elhinni, hogy nyertem. Az elmúlt hónapok fantasztikusan alakultak a számomra, hiszen első lettem az US Openen, aztán megnyertem a világbajnokságot, most meg wimbledoni bajnok lett belőlem” – örvendezett Hewitt, míg a vesztes a következőket mondta: "Ez volt az első füves pályás versenyem, ráadásul még sohasem játszottam a centerpályán. Jövőre visszajövök, és – ha így fejlődöm tovább – biztosan győzni fogok. Most annak örülök, hogy részese lehettem a döntőnek.”
Minden idők egyik legegyoldalúbb wimbledoni döntőjének.