Szabadulás a gleccser fogságából

Pontosan hol történt a baleset?

A Kleinvenediger és a Grossvenediger közti nyeregben, a Venedigerschartéban, 3430 méteres magasságban. A GPS-re hagyatkozva az indulás előtt letöltött domborzati térképen, útvonalakat követve közeledtünk a csúcs felé. Egy órával a baleset előtt még úgy égetett a nap, hogy egy szál hosszú ujjú pólóban mentünk felfelé, de ekkor mintegy 3100-3200 méternél ránk ereszkedett egy felhő, és ottmaradt. A nyeregbe érve ekkor már hatalmas hófúvások nehezítették az előrehaladást, a sítúrán pár méterrel mögöttem haladó társam figyelmeztetett is, hogy kezd fehéredni az arcom a sí szemüveg mentén, ezért felhúztam egy csősapkát is a kapucnim alá, nehogy elfagyjon. Ránézésre a talaj mindenütt egyforma volt, az enyhe emelkedést, illetve lejtést alig lehetett érezni, sziklák sem voltak, amik kontrasztot adhattak volna a tájban. A Felbertauern alagúttól az Innergschlöss völgy felől mentünk fel, és volt egy másik felvezető út is a hegy északi oldalán, a négynaposra tervezett túrán onnan jöttünk volna fel a negyedik napon. Annak a csatlakozásnak a végén, a két út között szakadt be alattam a hó.

Mit érzékelt a zuhanásból?

Az egyik pillanatban még gyalogoltam felfelé a hegyen, a másikban csapóajtószerűen kinyílt alattam a föld. Zuhanás közben hatalmas ütés érte a hátam, aztán még egy. Amikor megálltam egy hókupac tetején, felcsapódtak a lábaim, valószínűleg a térdemmel ütöttem meg a bordáimat, ezért zúzódtak a csontok. A társam fentről kiáltott lefelé, jól vagyok-e. Ellenőriztem, hogy mindenem ép-e, szerencsére fel bírtam állni, mozgott mindenem, ekkor néztem körül, hová kerültem.

És mit látott maga körül?

Ahol földet értem, két méter széles volt a hasadék, lenéztem jobbra: több száz méter hosszú leszakadás tátongott, átmászhatatlan, mélykék labirintus, bedőlt jégtűkkel, jégfalakkal. De nem is ez volt az igazán ijesztő, hanem az, amikor felemeltem a tekintetem és láttam, milyen távoli, milyen apró az a lyuk, ami a külvilággal összeköt. Inkább kerültem, hogy felnézzek, mert képtelenség volt kimászni, 30 méteres, meredek fal választott el a felszíntől. Balról egy meredekebb hófal kanyarodott fel a fény irányába. A hátizsákot kötéllel magam után húzva mászni kezdtem, jégcsákányra támaszkodva próbáltam felfelé jutni, de nem jártam sikerrel. Két óra hasztalan próbálkozás után tudatosult bennem, hogy én magam innen már nem tudok kijutni. Egyrészt azért hagytam abba a mászást, mert sokkal lejjebb is szakadhattam volna, mint ahová eredetileg zuhantam, másrészt pedig kezdett átázni a ruhám, nem kockáztathattam tovább. Visszamásztam és kialakítottam a táborom. Mivel önellátásra készültünk, volt nálam gázpalack és főzőedény, több napra való élelem is. Olvasztottam havat, főztem belőle teát, a mínusz tíz fokban bő félóra után lett másfél liter langyos teám. Fokozottan figyelnem kellett arra, hogy a befúvódó hó ne áztassa át a felszerelésem. Közben leszállt az est, volt nálam izofólia, ez nagyon hasznos volt, legalább alulról nem hűtött a hó. Csurom vizes ruhában egy estét át lehet vészelni, de kettőt már nem. Nem is mertem elaludni, ástam inkább magamnak egy bő egy köbméteres hóbarlangot, hogy legyen esélyem valamennyire szárazon tartani a felszerelésem.

Közben már elindult a felmentő sereg?

Korábbi tapasztalataim alapján tudtam, hogy fent a hegyen egyáltalán nincs térerő, vagyis a segítséget hívó társamnak miután elmentette a GPS-koordinátáimat, ott kell hagynia. Onnantól kezdve minden azon múlott, hogy ő lejut-e a hegyről vagy sem. Azt mondtam neki, hogy a Kürsinger Hütte felé menjen. Abban a 14 órában, amíg lent voltam, amikor éppen nem kötött le valamilyen feladat, azon emésztettem magam, hogy miért a jóval meredekebb, veszélyesebb utat javasoltam, amikor a Defreggerhaus felé sokkal könnyebben lejuthat. Félreértettük egymást, szerencsére mégis a Defreggerhaushoz ment. Ez zárva volt, de onnan könnyen megközelíthető a Johannishütte, ahonnan este nyolc után riasztotta a mentőcsapatot. Innentől kezdve másnap délig harmincan dolgoztak a kiszabadításomon.

Ha nem jön a mentés, meddig maradt volna életben?

Ha a társam nem jut le, akkor senki sem talál meg, ez nyilvánvaló. Amíg a lyukat be nem fedi újra a hó, ez egy parányi pötty egy fehér lepedőn. Eszembe jutott, mi alapján adnám fel a reményt: eléheznék, elszomjaznék vagy megfagynék. Étellel-itallal egy hétig ki tudtam volna húzni, ha nagyon akarom. A fagyás volt az első számú kockázati tényező. Amikor elkezdtem nagyon fázni, addig dörzsöltem a kezemen az átvizesedett kesztyűt, míg el nem kezdtek zsibbadni a karjaim. A magassághoz nem voltam még hozzászokva, sokszor légszomjat éreztem, könnyen elfáradtam, nagy levegőket kellett vennem. A lábaimat pedig a barlangfal rugdosásával próbáltam mozgásban tartani. Ennyit tehettem, ha a felettem lelógó, liszteszsák méretű fagyott hónyelvek valamelyike megindul, azt nem tudom befolyásolni.

Lélektanilag hogyan viselte mindezt?

Nagyon nehezen. Két film is eszembe jutott. Az egyik a 127 óra, a másik a Zuhanás a csöndbe, utóbbit könyvben is olvastam. Tanulságos történetek emberi kitartásról, a tűrőképesség határairól. A Zuhanás a csöndbe arról szól, hogy két jó barát hegyet mászik a perui Andokban. Lefelé ereszkednek, amikor egyikük eltöri a lábát, a kötél pedig a rossz látási viszonyok miatt egy gleccserhasadékba csúszik, a sérült mászó egyszeriben a levegőben himbálózva találja magát.

Önök miért nem voltak összekötve?

A mentőcsapat vezetője, Peter Ladstaette is ezt kérdezte, miután megállapította, a baleset után szakszerűen jártunk el. Utólag derült ki, hogy a zuhanásom előtt a társamnak beszakadt az egyik lába, hiába kiáltott felém, már nem tudtam reagálni. Ezt már nem is hallottam, erre utólag emlékeztetett. Ha össze vagyunk kötve, valószínűleg áttépem teljesen a hóhídat, és magammal rántom őt is a mélybe. A biztonsági öv használata kötelező, kilencvenöt százalékban életet ment, mégis van egy-két olyan eset, amikor az segít az autóbaleset áldozatán, hogy nincs bekötve. Velünk is valami hasonló történt. A mentőcsapat érkezéséből annyit érzékeltem, hogy a mentés vezetője világít fentről és kiabál felém, miközben ereszkedik le. Rajtam volt a fejlámpa, azonosítható voltam, visszajeleztem és közben összepakoltam a komplett felszerelést. Amint leért, tartotta a kötelet és nyújtotta a karabínert, mivel már rajtam volt a beülő, mentünk is fel. Ladstaette húsvéti csodának nevezte a megmenekülésemet. Nem is az az igazi csoda, hogy túléltem egy ekkora esést, hanem az, hogy bordazúzódásom, izomhúzódásom lett csak.

Odalent megfordult egyszer is a fejében, hogy itt a vég?

Megfordult, de nem tudtam elfogadni. Teljesen értelmetlennek éreztem, hogy akkor és ott érjen véget az életem, hiszen így jóformán feleslegesen úsztam volna meg szinte sérülésmentesen a zuhanást. Olyan kalitkába voltam zárva, ahonnan nemhogy kijutni nem tudtam, kommunikálni sem volt lehetőségem senkivel. Nyomasztó volt. A családomra, a barátaimra gondoltam, utópisztikus látomásnak tűntek a lehető leghétköznapibb dolgok, például az is, hogy elmegyek a fiamért az óvodába.

Ha jól sejtem, mostantól kerüli a gleccsereket…

Egy darabig nem vágyom a közelükbe, de tervezzük, hogy a nyáron visszamegyünk oda, hogy megpróbáljunk leereszkedni a kényszerpihenőm helyszínére.

Gyöngyösi Balázs