A Springfield Millers–Willamette Wolverines mérkőzésre a vendégek úgy álltak ki, hogy eszük ágában sem volt kosárlabdázni. A rafinált tréner által – aki nyilván éjszakába nyúlóan időzött a mágnestábla előtt – kiagyalt taktika szerint ugyanis lányai feladata annyi volt, hogy kihasználva, hogy a középiskolai bajnokságban még nincs támadóidő, csak ácsorogjanak a labdával, majd egy-egy jó időben eleresztett triplával zavarják össze az ellenfelet.
A remek haditerv azonban csak részben működött: a vendégek valóban ácsorogtak a pályán, és valóban csak elvétve dobtak kosarat, ellenben nem tudták megakadályozni az ellenfelet a pontszerzésben. Ennek megfelelően a félidőben 4–0-ra, a harmadik negyed után pedig 7–1-re vezetett a Springfield. Az utolsó negyedben pedig hiába rázta meg magát a Willamette, a védekezésük azonban már nem volt a régi, és hiába dobtak hat pontot, a különbség tovább nőtt, a vége 16–7 lett.
Bennünket ez a görög és német filozófusok futballmeccsére emlékeztetet, csak itt nem olyan nagyszerű elmék voltak a pályán, mint a legendás találkozón.
