Európai házi döntők: ha a kupáról van szó, nincs barátság!

Wolverhampton Wanderers–Tottenham Hotspur 1–2, 1–1 (1972)

A korábban Vásárvárosok Kupájaként ismert sorozat 1971-től UEFA-kupa néven folytatódott. A sorozat első kiírásának döntőjébe az 1970–1971-es angol bajnokság 3. helyén végző Tottenham és a mögötte befutó Wolverhampton jutott be. (A döntőket 1997-ig oda- visszavágós alapon játszották.) Az első meccsen a Molineux-ban vendégsiker született, az első gólt a londoniak játékosa, Martin Chivers lőtte, aki duplázott a meccsen – márpedig ez később döntőnek bizonyult. A visszavágó ugyanis 1–1-re végződött, így a White Hart Lane-re került az első UEFA-kupa. Egészen megdöbbentő érdekesség, ami minden kétséget eloszlat az irányban, hogy van-e az UEFA-nak humorérzéke. Nos, volt! Az első mérkőzést ugyanis az a Tofik Bahramov vezette, aki az 1966-os vb-döntőben partjelzőként beintette Geoff Hurst máig vitatott gólját.

Borussia Mönchengladbach–Eintracht Frankfurt 3–2, 0–1 (1980)

Ez az UEFA-kupa-finálé az első, és ezidáig az egyetlen német házi döntő az európai kupák történetében. Nem akármilyen éve volt ez a német focinak: a BEK döntőjében a Hamburg próbálkozott (0–1 a Nottingham Foresttel szemben), a válogatott pedig Európa-bajnokságot nyert (Németország–Belgium 2–1, Rómában). Az első meccsen a Mönchengladbach otthonában hiába vezettek kétszer is a vendégek, a hazaiak mindkétszer egyenlítettek (másodszor Lothar Matthäus révén), sőt a hajrában a győztes gólt is bepasszírozták. A visszavágón azonban a 81. percben érkezett Franz Schaub, és a Majna partján tartotta a kupát. Ebben a párharcban lépett pályára az európai kupadöntők első dél-koreai játékosa, a frankfurtiak csatára, Csa Bum Kun személyében.

Juventus–Fiorentina 3–1, 0–0 (1990)

Kereken egy évtizednek kellett eltelnie, hogy újra házi finálén izgulhasson egy ország két szurkolótábora. Ez a finálé egyúttal elindított egy valóban páratlan olasz sorozatot, ugyanis 2003-ig bezárólag további négy olasz-olasz döntőt rendeztek az európai kupák utolsó felvonásaként. Márpedig ez összesen öt, ami a fele a teljes termésnek... A Juventus először játszott kupadöntőt a tragikus emlékű 1985-ös Heysel-katasztrófa óta, és megadta a módját a visszatérésnek. Buso révén hiába vezettek már a 10. percben a vendégek, Galia, Casiraghi és De Agostini révén a torinóiak simán hozták a hazai meccset. Mindkét oldalon két-két minőségi légiós játszotta végig a kétszer 90 percet: a Juvéban Szergej Aleinyikov és Rui Barros, míg a firenzeieknél Dunga és Lubos Kubík. De akkor a csíkos mezesek nyári vb-gólkirályát, Salvatore Schilaccit és a lilában tündöklő Roberto Baggiót is említsük már meg! Ja, a visszavágó persze 0–0 lett.

Internazionale–AS Roma 2–0, 0–1 (1991)

Megtetszett az olaszoknak az előző évi "belterjes" lebonyolítási forma, így a következő esztendőben két másik csapattal is kipróbálták. Miután az Interben egyel több (Klinsmann, Matthäus, Brehme) német játszott, mint a fővárosiaknál (Berthold, Völler) nem is volt kérdés, hogy melyik alakulat fog nyerni. Egykori szövetségi kapitányunk ismét európai kupadöntős gólt jegyezhetett, és ezúttal a második meccs lefújása után is felhőtlen lehetett az öröme.

AC Parma–Juventus 1–0, 1–1 (1995)

Nem is értjük, hogy bírtak ki négy évet egymás nélkül az olaszok! Jó, hát próbálkoztak közben is (a Torino elbukott az Ajax ellenében, a Juve és az Inter viszont oda-vissza elkapta a Dortmundot, illetve a Salzburgot), de azért mégiscsak úgy az igazi, ha a játékoskijáróban olasz a hivatalos nyelv. A Juventus három megnyert döntő után ezúttal elbukott, ugyanis Dino Baggio két góljára csak Vialli tudott válaszolni a második mérkőzésen, de ő is csupán egyszer. A Juvét erősítette ekkor egy újdonsült közeli ismerősünk, Paulo Sousa is...

Internazionale–Lazio 3–0 (1998, Párizs)

Ha az első, még két mérkőzéses UEFA-kupa-döntőt egy nemzetbeli csapatok játszották, akkor úgy stílszerű, hogy az első egymérkőzéses döntőt is azonos nemzet fiai (legalábbis papíron) döntsék el egymás között. Az, hogy a kezdéskor valóban az olaszok voltak többségben, csakis a Lazio hazafias buzgalmának volt köszönhető: a rómaiak ugyanis Nedved és Jugovics mellett kilenc olaszt küldtek pályára. Ellenben a másik oldalon nyolc külföldi mellett csupán Pagliuca, Fresi és Colonnese tudta kívülről a Fratelli d'Italia szövegét. Feltétlenül meg kell említeni, hogy az Inter védelmében kiválóan játszott egy 25 éves fiatalember, aki azóta is kiválóan játszik az Internazionale védelmében. Természetesen Javier Zanettiről van szó, aki a döntő második gólját szerezte! A meccset pedig az ilyen ügyben a Parma–Juve odavágóján bizonyító Lopez Niéto vezette.

Espanyol–Sevilla 2–2 (ti.: 1–3) (2007, Glasgow)

Elvártuk volna az olaszoktól, hogy ők játsszák az UEFA-kupa egynemzetes döntőinek egyetlen (igazából persze minden esetben erre számítunk) hosszabbításos, sőt 11-es rúgásokig fajuló döntőjét. Ehelyett két spanyol csapat ajándékozta meg ezzel a Hampden Park közönségét. A Sevilla kétszer tíz percig vezetett: de Adriano (aki tavaly a Barcában próbálkozott 14 meccs erejéig) 18. és Kanouté 105. percben rúgott góljára is tíz percen belül válaszolt előbb Riera majd Jonatas. Utóbbi a 11-eseknél már nem volt ilyen ügyes, de nem rajta múlott: a kisebbik barcelonai csapat négy rúgója közül ugyanis csak Pandiani tudta bevenni a meccs emberének választott Andrés Palop kapuját. Így a másik oldalon belefért Dani Alves hibája, a kupa történetének utolsó egynemzetes döntőjét a Sevilla nyerte.

Real Madrid–Valencia 3–0 (2000. május 24., Párizs)

Habár a legrangosabb kupa, a Bajnokcsapatok Európa Kupája, majd később a Bajnokok Ligája kiírása lehetővé tette, hogy egy nemzetet két (például a címvédő, és az ő hazájának esetleges új bajnoka) vagy több (a jelenlegi kiírás értelmében akár négy) csapat is képviseljen, mégis az első, 1956-os döntőtől 44 évnek kellett eltelnie, hogy egynemzetes finálét láthassunk. Úgy illik, hogy ennek a sorozat eleddig legsikeresebb (egyben első) győztese, a Real Madrid legyen a főszereplője. Nos, mint a jó színész, úgy a Real vállalta és pazarul meg is oldotta a feladatot. A Stade de France színpadán Morientes, McManaman és Raúl szúrta le három alkalommal a Valenciát, amelyben Canizares védett, Pellegrino védekezett, Mendieta irányított, Claudio Lopez pedig a támadásokat fejezte be – máskor. Ekkor még nem voltak Madridban a galaktikusok, ahogy ma sincsenek már ott. Az akkori csapatból egyetlen játékos tagja ma is a Real keretének: Iker Casillas, aki négy nappal a döntő előtt töltötte be a 19-et, és a szezon elején került a felnőtt keretbe.

Juventus–AC Milan 0–0 (ti.: 2–3) (2003. május 28., Manchester)

Szívünk szerint kihagynánk a felsorolásból a két anyaszomorító gárda „parádéját", de miután csupán tíz meccsel gazdálkodunk, nem tehetjük meg, hogy egyről is lemondjunk. A Milan a két csoportkörben olyan gárdákat előzött meg, mint a Bayern, a Real Madrid vagy a Dortmund. Azonban az Inter elleni abszolút házi (egy ország, egy város, egy stadion) elődöntőben már felvillantott valamit a manchesteri produkcióból (0–0, 1–1, továbbjutás „idegenben" lőtt góllal). A Juve inkább a második csoportkörben bénázott, majdnem elbaltázták a továbbjutást, miután a Manchester Unitedtól (kétszer) és a Baseltől (egyszer) is kikaptak. Végül csak továbbvergődtek, hogy a negyeddöntőben a Barcelonát (1–1, 2–1), az elődöntőben pedig a Real Madridot (1–2, 3–1) búcsúztassák. A döntőben azonban a Milan „akarata" érvényesült, bár a Juve sem törte össze magát, hogy 90 (vagy 120) perc alatt dűlőre vigye a dolgot. Maradtak a 11-esek. A Juventus első rúgója: David Trezeguet, aki három évvel a berlini hibája előtt már jelezte, hogy nem kéne ilyen kényes ügyeket rábízni. Aztán még Zalayeta és Montero is kihagyta (Birindelli és Del Piero berúgta), és mivel a másik oldalon pont fordítottak voltak az arányok (Serginho, Nesta és Sevcsenko vs Seedorf és Kaladze) ezért a milánóiak gyarapíthatták BEK-, illetve BL-győzelmeik számát. A meccs embere csakis egy védő lehetett, igaz, abból tényleg a legjobb: Paolo Maldini.

Manchester United–Chelsea 1–1 (ti.: 6–5) (2008. május 21., Moszkva)

Sorozatunk utolsó darabja egy csúnya angol vesszőfutásnak vetett véget: 2006-ban az Arsenal, 2007-ben pedig a Liverpool bukta el a BL-döntőt. Mondjuk 2008-ban meg a Chelsea, kés szerencse, hogy egy másik angol csapattal szemben (amelyik meg a következő évben került bukóba a Barca ellen...). Csodálatosan szakadó eső, igazi késő őszi angliai időjárás fogadta a csapatokat az orosz fővárosban. Cristiano Ronaldo vezető gólját közvetlenül a szünet előtt egyenlítette ki Frank Lampard. Ez maradt a vége, és miután a hosszabbításban sem esett gól, jöhettek a 11-esek. Ha angol csapatok büntetőket rúgnak, rosszul már nem szórakozhatunk, és bár meglepően sok angol volt mindkét csapatban (6–4) az óvatos mesterek csak kettőt-kettőt jelöltek a rúgók közé. Azonban ez is elég volt az egyik csapatnak a vereséghez. Pedig az esély ott tornyosult a Chelsea előtt, csak üstökön kellett volna ragadni, miután CR kihagyta a tizit. Azonban John Terry nem tudott megfelelően koncentrálni, a borzalmas talajon elcsúszott, így a homlok egyenest az ellenkező irányba vetődő Edwin van der Sar boldogan ünnepelhetett, a labda ugyanis a kapu mellé szállt. És, ha ez sem lett volna elég, az utolsó párban jött a vérprofi Ryan Giggs az egyik, illetve a nyegle Nicolas Anelka a másik oldalon. Nincs is mit mondanunk innentől...