Seva: Hogy mi hiányzott az elmúlt két évben a legjobban? A foci…

„Az edző és a csapattársaim is nagyon elégedettek voltak, nem győztem fogadni a gratulációkat – kezdte a beszélgetést Andrij Sevcsenko. – Egész végig éreztem a pályán, hogy a többiek segíteni akarnak, hogy ismét gólt szerezzek a Milan színeiben. Tudtam, hogy betalálok, a hangulat fantasztikus volt, és én felhőtlenül boldog voltam.”

– Hogy ünnepelte a visszatérése óta szerzett az első gólját?
– Edzéssel, majd azt követően a gyermekeimmel elköltött közös ebéddel. Ennek különösen örültem, hisz a családom egyelőre még Londonban él, és arra várunk, hogy kész legyen az új milánói házunk. Csak a derbire (Milan–Internazionale) és a születésnapomra jöttek át, vasárnap már vissza is repültek.

– Igaz, hogy a fia, Jordan elsírta magát meccs estéjén?
– Az az igazság, hogy én nem láttam, hiszen nem hozták be az öltözőbe, de állítólag igen.

– Azt mondják Önről, hogy úgy dolgozik, mint egy őrült?
– Edzek rendesen, ez igaz. Tudom jól, hogy sokat kell dolgoznom ahhoz, hogy olyan legyek, mint régen.

– Az elnök, Adriano Galliani szerint az edzések után rendszeresen kint marad, és túlórázik.
– Csak akkor dolgozom, amikor érzem, hogy használ. Nem gondolom, hogy olyan sok jelentőséget kellene tulajdonítani annak, hogy gyakorlok még picit a tréningek után. Még sok dolgon kell csiszolnom.

– Amikor játszik, úgy tűnik, mindig a figyelem középpontjába akar kerülni.
– Azért tértem vissza, mert itt jól érzem magam, vissza akartam jönni, a klub is ezért dolgozott, és a csapattársaim is segítő kezet nyújtottak. Hiszem, hogy sokat tehetek azért, hogy a Milan ismét nyerjen valamit. Egy kis része vagyok csak az egésznek, de mindent elkövetek azért, hogy az egyik legfontosabb láncszem legyek.

– Van tartozása valakivel szemben itt Olaszországban?
– Tartozás? Nem kedvelem ezt a szót. A Milan-drukkerek mindig különös szeretettel bántak velem, és bár tudom jól, hogy idő kell ahhoz, hogy visszahódítsam őket, ismét érezni szeretném a mindent elsöprő szeretetüket. Ha esetlek nekik tartozok valamivel, azt most a pályán nyújtott teljesítményemmel szeretném visszafizetni. Ez a találat nekik is és nekem is csak az első lépés volt.

– A góllal most mi változott?
– Semmi sem változott. Elégedett vagyok, mert hosszú idő után végre játszottam kilencven percet, és nagyon jól esett. Ez a legfontosabb. Ha ugyanilyen alázattal folytatom, még nagyobb dolgok várhatnak rám.

– Hisz benne, hogy ismét a legmagasabb színvonalon tud majd futballozni?
–Nem vagyok benne biztos, hogy olyan jó tudok-e lenni, mint három, négy éve, de azt tudom, hogy még elég magas szinten játszom ezt a játékot.

– Végül egy sokat ismételt kérdés: mi hiányzott Önnek az elmúlt két évben?
– A foci…Már nagyon éhes vagyok a sikerre, hatalmas kedvem van megint futballozni, futni, edzeni, ismét része akarok lenni egy igazi csapatnak!

– A zürichi találatnak ott a helye a pályafutása legfontosabb momentumai között?
– Nem. Ez csak egy gól volt a sok közül, egy kis lépés előre, de azt kell mondjam nem érne annyit, mintha mondjuk a Bajnokok Ligája döntőjében találnék be, vagy olyan gólt lőnék, mellyel egy fontos meccset fordítanék meg. Nem ez volt az a gól, amiről álmodom.

– Milyen gólról álmodik?
– Néhány hónap múlva megmondom...