Európa-bajnok még nem volt

Kovács Máriát, aki egyedüliként a tavalyi vb-ezüstérmeseink közül képes volt rátenni a scrantoni produkcióra is, és a női ökölvívás törökországi világbajnokságán felállhatott a dobogó tetejére.
– Kipihente már a döntőt követő ünneplést?
– Már pihengetem, szerencsére van mit.
– Tekintettel arra, hogy a női boksz csak néhány éves műfaj, nyilván életében először bokszolt egy tornán négy mérkőzést.
– Igen, és éppen ez volt benne a legnehezebb. Érdekes egyébként, hogy talán a második meccsem volt a leginkább komplikált, balkezes új-zélandival bokszoltam, számoltak is rám, nagyon oda kellett figyelnem. De megoldottam.
– Ha már balkezesség: nyilván nem dúskál az edzőpartnerekben. Miként lehet így felkészülni a versenyekre?
– Az egy súlycsoporttal alattam bokszoló Kovács Vikit már kívülről ismerem, a klubomban általában fiúkkal edzek, napi két órákat, kesztyűztem már az olimpiai bronzérmes Béres Zolival, de a szlovák profival, Pasterkóval is. De járunk a szlovákokhoz is, az edzőm, Metzger József mindig kitalál valamit.
– Ha nem nyert volna Antalyában, összedőlt volna a világ?
– Össze, bizony. Nagyon akartam ezt az aranyat.
– Nyilván lesznek profi ajánlatai.
– Más világ, nem igazán tetszik. Amatőrként legfeljebb kikap az ember a négy közé jutásért, a hivatásosoknál pedig, főleg eleinte, pénzért hoznak ellenfelet, ha pedig később becsúszik egy vereség, vége is a karriernek. Nem hiányzik.
– Pedig amatőrként most már nincs hová továbbfejlődnie. A világbajnoki cím a plafon.
– Európa-bajnok azért még lehetek, az még nem voltam.
– Igaz is, jövő májusban éppen Pécsett rendezik az Európa-bajnokságot.
– Szeretném megnyerni, ezzel, gondolom, nem mondtam meglepőt.
– Egy éve vérlázító módon kapott ki az amerikai Devonne Canadytől a világbajnoki döntőben. Most olyan simán verte meg, hogy izgulni sem kellett. Nagyon vágyott a visszavágásra, igaz?
– Természetesen más meccs volt, mint a többi, hiszen tavaly megérdemeltem volna az aranyérmet, mégsem sikerült. Különösebben nem haverkodtam vele, de azért gratulált a veresége után, és ez jólesett. Előzetesen ezt a mérkőzést számoltam döntőnek, aztán az orosz lány meglepetést okozott, vele nem nagyon kalkuláltam.
– Hogyan érzi, vitán felül a súlycsoport legjobbja lett?
– Ha merészség is lenne azt mondani, hogy vitán felül, de igen, úgy érzem, megérdemeltem az aranyérmet.
– Hány kiló is? Hiszen kilencven a felső határ.

– Nyolcvanhárom körül vagyok, ami nagy előny, mert mozgékonyabbnak számítok a riválisok többségénél. Inkább jól jövök ki abból, hogy könnyebb vagyok, nem hátrány, hogy vannak nálam nagyobbak is.
– Amikor a fináléban nyolcpontos előnyénél a második menetben megintette a lengyel mérkőzésvezető, majd másodpercek múlva még egyszer, eszébe jutott, hogy baj lehet? Hiszen még egy intés, és leléptették volna.
– Nem értettem az egészet, mert nem volt semmi előzménye, és igencsak megijedtem. Azt hittem, vége mindennek.
– Kívülről nem látszott.
– Próbáltam összeszedni magam, mert nagyon akartam ezt az aranyat. Szerencsére onnantól már nem volt gond.
– Feltételezem, hogy nem elsősorban fizikailag, hanem inkább idegileg volt fárasztó az antlayai egy hét.
– Persze, hiszen mondom, ennyi meccsem egy versenyen még nem volt. Annak csak örülnék, ha a mostani tendencia folytatódna, és még népszerűbb lenne a női ökölvívás. Azt sem bánnám, ha mindig négy vagy öt meccset kéne bokszolnom, hiszen nem akkora öröm úgy magyar bajnoknak lenni, hogy nincs is rajtam kívül más induló.
– A következő hét végén könnyen lehet, hogy ismét így lesz Magyarország legjobbja.
– Nem baj, én mindenesetre ott leszek, bárhogyan is alakul, szépen megvédem a címemet, az sem baj, ha nem lesz ki ellen, hiszen az idén már biztosan én vagyok a világelső. Ezt pedig, éppen most mondta, nem lehet felülmúlni.
– Tényleg, nyilván sokan megkérdezték már: miképpen adta a fejét az ökölvívásra?
– Eredetileg csak mozogni akartam valamit, és három éve lementem egy kick-box-edzésre. Illetve azt hittem, hogy arra, de boksz lett belőle. Bizonyára ügyesnek láttak, volt bennem fantázia, aztán ott ragadtam. Amikor pedig megszűnt az akkori szakosztály, a mostani edzőm, Metzger József lányai hívtak Csepelre, és kézenfekvő volt a folytatás.
– Az utcán volt már szüksége az ütőerejére?
– Á, dehogy, nem volt még rá példa. Gondolom, meg tudnám védeni magam, de szerencsére a ringen kívül még nem szorultam rá az erőmre. Ne is legyek…